Csáccsíno, pícsí, panforte, azaz minden, ami sienai konyha

Először is, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Olyan, hogy egységes olasz konyha, nincsen. De nem úgy nincsen, hogy egy-két recept vidékenként eltérhet egymástól, hanem hogy inkább van toszkán, meg római, velencei, tehát megyére, régióra, városra jellemző konyha.  De erre könnyen rájöhetünk, ha csak a nálunk is méltán híres-hírhedt étkekre gondolunk, mint a milánói makaróni vagy a bolognai spaghetti.  Nézzük tehát, mit érdemes megkóstolni az itteni specialitások közül.

Lévén Olaszország, kezdjük a tésztával. Nem őshonosnak az itteni tésztapaletta amúgy is beláthatatlan, hát még eligazodni, hogy melyiket milyen szósszal, raguval „illik” enni, és ehhez még Siena rátesz egy lapáttal. Ugyanis, errefelé a pici (ejtsd: pícsí) a menő, azaz a spaghettihez hasonló, de annál mégis testesebb és laposabb liszt-víz-esetleg tojás gyurmakeverék. Hogy miért ragaszkodik mindenki a sajátjához, és ez miért lenne finomabb, jobb, laktatóbb, mint a többi hosszú tésztaféle, ne kérdezzétek. Mindenestre egy helyi sem vethet rám követ, átestem a pici-tűzkeresztségen, de azon kívül, hogy ettem egy jó tányér tésztát raguval, nem tudok költőibb leírást adni.

Térjünk át egy szívemhez sokkal közelebb álló specialitásra, a ciaccino-ra (ejtsd: csáccsínó). Szimpla formájában egy amolyan kenyérlángos tésztájához hasonló dolgot képzeljünk el, csak sósabb és önmagában is laktató. De sokkal izgalmasabb a töltött verzió, amikor is két vékony tésztalap közé sonka-mozzarella, paradicsom-kolbász, esetleg spenót-sajt párosok vannak késztetve. Ebből bármikor és bármennyit képes lennék megenni, még akkor is, ha először visszahőköltem, amikor a pék ollóval vágta le a nekem szánt darabot. Bár szabászolló után szabadon. A lényeg a lényeg, nagy piros pont a ciaccino megalkotójának.

Most pedig, jöjjön az édesség szekció. Bevallom, édesszájú vagyok, és nagyon hamar elgyengülök, akármilyen desszertről legyen is szó, de a sienai ínyencség nekem talán már túl ínyenc. A panforte (szó szerint ’erős kenyér’, ami az erős ízvilágot hivatott jelölni) lényege, hogy gyümölcsök és diófélék vannak mézes-lisztes kulimásszal összeragasztva. Ez egy karácsonyi édesség lenne alapjában véve, de a turisták kedvvért bármikor kapható. Nekem elég volt egy kóstoló a téli vásár egyik standjánál, azóta köszönöm, a cukrom már stabilizálódott.

És, ha már ünnepekhez kapcsolódó édesség, akkor ne maradjon ki a kizárólag karnevál idején fellelhető frittelle sem. Igaz, nem csak toszkán konyha, de azért megér pár sort. Képzeljünk el egy lisztes-cukros-tejes tésztát, amit aztán pici adagokban forró olajban kisütünk. Jó, jó, ez nem nagy szám, nekünk is van olajban sült farsangi fánkunk, de ez nem kelt tészta. Én először konkrétan azt hittem, hogy rizs is van a tésztában, de aztán az pont nincs. Nem tudom, ez mennyiben segít elképzelni az állagát, de a lényeg, hogy a február idején idelátogatóknak kötelező fogyasztani!

Ezen kívül még az én Sienában elkövetett konyhai garázdálkodásaimmal tudnám színesíteni a történetet, amik egy olasz szemében fejvesztés terhével járó főfőbűnök, mint a sós-olajos vízben főzött nem al dente (azaz kissé még kemény) tészta, vagy a csináljunk szószt abból, ami maradt a hűtőben kísérletek, de ezek inkább maradjanak dokumentálatlanok, hátha még terhelő bizonyítékként használnák ellenem.

(Tetszett a cikk? Kövess minket a facebook-on is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

(Szívesen olvasnál, beszélgetnél még Olaszországról? Csatlakozz a Globspot – Magyarok Olaszországban csoporthoz!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!