Globspotterek a honvágyról 12.: Peti-Peterdi Réka (Pasadena, Kalifornia, USA)

A nagy hatalmú honvágy, micsoda erővel bír: megérinti azokat, akik idegenként elmennek idegenbe. Engem sem kerül el.   2000 óta minden évben itt kopogtat az ajtómon. Én próbálom nem beengedni, de minden ellenkezésem ellenére itt toporog, aztán megtalálja magának azt az ici-pici rést, ahol beszökellhet hozzám, az én amúgy nyitott világomba. Hiába ellenkezem, csak-csak hatalmába kerít és győzedelmeskedik felettem. De csak egy ideig. Mert mint mindenki másba, belém is szorult erő. Viszonylag sok. Aztán búcsút intünk egymásnak és igyekszem rábeszélni, hogy egy jó ideig kerülje már el a házunk táját.

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

Van, hogy a honvágy évente többször is rám tör. Ez természetes, az szomorítana el, de nagyon, ha ez nem így lenne. Bennem egy-egy szín is felébresztheti ezt a valahonnan nagyon mélyről fakadó érzést.  Időbe került, de most már tudom, hogy  felénk is nyílik pipacs. Piros pipacs! A magyar mezőink ékes dísze, folyton  csodálatba ejt, nem győzöm szépségét fotózni, de ha meglátom csak-csak elfogy  a honvágy. Persze valaki számára egy pipacs, csak egy színes gaz, ami ott nő a többivel.  Számomra nagy jelentéssel bír. Felénk  amúgy  inkább pálmafák nőnek, a pipacsok színe meg narancssárga.

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

A honvágy a kiutazásom első évében elsöprő erővel bírt.  Valószínűleg a gyengeség szülte meg bennem akkor az érzést.  22 évesen érkeztem először az Egyesült Államokba, egy évre, két nagy bőrönd kíséretében,  nagy-nagy reményeket melengetve.  Aztán a megérkezésemet követő pár hét után köszöntött a valóság.  Jól kezet rázott velem, alaposan. Ott ültem az egyetemi előadóteremben, és egy szót nem értettem abból, hogy az oktató miről is mesél oly nagy elánnal. Kiutazásom előtt pár hónappal ugyan elkezdtem angolul tanulni, de az persze édeskevés volt ahhoz, hogy kommunikálni tudjak, főleg a helyiekkel, akik a nyelvet igen erős déli akcentussal beszélik.  Embert próbáló erő kellett az első akadályok leküzdéséhez.  De sikerült, mert a környezetem kezet és segítséget nyújtott nekem.  Akkor is mellém állt, amikor a honvágy magával ragadott.

Persze azóta eltelt 14 év és az életem gyökeresen megváltozott. Hatalmas fordulatot tett vet minden. Most Kaliforniában élek és nem Alabamában, édesanyaként és nem diákként.  Három gyereket nevelve már nincs időm honvágyra, alaposan ki vannak töltve a perceim, pesze többnyire örömmel. És ha mégis kopogtat Honvágy Úr, elfogadom. Ilyenkor tollat ragadok és írok Magyarországról. Hisz van mit: halljon róla a kis és nagy világ. Persze , sok minden hiányzik. Helyek, melyekhez édes emlékek kötnek, illatok és érzések, melyek tőlem és a jelenlegi otthonomtól több, mint egy nagy óceánnyi távolságra születtek.

Hogy mi is az pontosan, ami hiányzik, vagy ami honvágyat ébeszt bennem? Hadd osszam meg veletek ezt a könyvet, én bízom benne, hogy magáért beszél.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!