Globspotterek a honvágyról 16.: Bencsik Rita (Luxembourg, Luxemburg)

Honvágy. Egy szó, melyet sokáig nem értettem igazán. Nyolc hónappal ezelőtt költöztünk Luxembourgba a párommal, és az emberek azóta kérdezgetik tőlem, hogy „ na és, van honvágyatok?” Mindig eltérő válaszokat adtam: „van”, „nincs”, „nem tudom”, pillanatnyi hangulatomtól függően.

Aztán most augusztusban úgy döntöttünk, hazamegyünk egy hosszabb szabadságra, másfél hétre. Leszállt a gép, és mivel nincs memóriám (aki ismer régóta az most biztosan bólogat) megkérdeztem egy reptéri dolgozót, hogy melyik busz megy a belvárosba. A hölgy rázta a fejét, majd közölte, hogy „hát oda egyik sem, csak Kőbányára”. Rámosolyogtam, és mondtam, hogy „az is jó lesz” és közben arra gondoltam, hogy a hölgynek bizony fogalma sincs arról, hogy nekem már Kőbánya is az otthont jelenti, hiszen kilenc és fél évet éltem Pesten Zuglóban, szinte bárhonnan haza találok. De ugyanez a szitu, amikor autóval jövünk haza (Magyarországra), Ausztriában már mosolygunk, mert akkor már közel vagyunk.

Szóval utaztam a „belváros” felé, közben meg tiszta libabőrös voltam, és csak arra tudtam gondolni, hogy „milyen jó vééégre itthon lenni”. Magyarul beszélnek a buszmegállóban körülöttem, magyar autók mennek előttünk az úton, magyarul kéri az ellenőr a jegyet; az ember olyan apróságokat is észrevesz, amiknek előtte semmi jelentőssége nem volt. Örültem a sárga villamosnak, a kék buszoknak, a vaníliás karikának meg a pilóta keksznek, a napsütésnek (ami Luxemburgban még nyáron is ritka), a magyar slágereknek a rádióban, no meg annak is, hogy kész lett a 4-es metró.

Magyar marhapörkölt Luxemburgban (fotó: Bencsik Rita)

Magyar marhapörkölt Luxemburgban
(fotó: Bencsik Rita)

Bementem a boltba, vettem sajtos párizsit kis kiflivel (ez utóbbi kint nem is létezik), túró rudit (ami sehol máshol nem kapható), vegetát (amit ugyan próbálnak utánozni a németek, de meg sem közelíti), és még az sem tudta elrontani a kedvemet, hogy beejtettem a gyűrűmet a dinnyés ládába, és mindet ki kellett pakolnom ahhoz, hogy nyakig a ládában lógva végre hozzájussak a gyűrűmhöz. Tuti azt gondolták, hogy „na ennek a lánynak meg pont a legalsó dinnye kell, de nem különösebben zavart, mert végre itthon voltam. A magyar dinnyés pultnál magyar emberek között.

Aztán ahogy teltek a napok és találkoztunk a családdal és a barátokkal egy-egy családi összejövetel, koncert, falunap, lakásavató, eljegyzési party vagy csak egy röpke látogatás alkalmával, rájöttem, hogy nagyon hiányoznak. Iszonyú jó volt őket újra látni, találkozni, megölelgetni, nagyokat beszélgetni, bulizni. Igazából ők azok, akik a munka és a párunk mellett szebbé teszik a mindennapokat, még akkor is, ha ez a távolság miatt a skype beszélgetésekre és az e-mailekre, smseksre korlátozódik, amikor a dolgos hétköznapokat éljük.

A Parkban (fotó: Bencsik RIia)

A Parkban
(fotó: Bencsik RIia)

Csak álltam a Budapest Park közepén egy Sopronival a kezemben és egyszer csak azt éreztem, hogy elkapott a honvágy. Hogy olyan jó itt, mint sehol máshol. Enese, Jászboldogháza, Budapest – ez a három hely, ami az otthont jelenti nekünk. Ahol a legjobb a húsleves és a rántott hús, a lángos, a sült oldalas, a túrós lepény, a képviselőfánk, és még sorolhatnám. Nem is beszélve a sok élményről és emlékről, ami mindig megmarad nekünk. Úgyhogy most már bizton állíthatom, hogy átéltem a honvágy „élményét”, és felkavaró, de határozottan jó érzés volt.

(Tetszett a cikk? Kövess minket a facebook-on is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!