Globspotterek a honvágyról 2.: Deák Dorottya

A világirodalomban és a filozófia térben és időben messzire nyújtózó történetében is gyakran felbukkan a gondolatok báránybőrbe bújt farkasa: ha bármit le szeretnénk gyűrni valamilyen formában, ha bármi fölé akarunk kerekedni, azt meg kell értenünk a legapróbb rezdülésig. Meg kell értenünk miből született, honnan jött, miből táplálkozott. Így érkezhet el a megértésre vágyó a vizsgálat témájának leglényegibb alkotóelemihez. Így láthatja összefüggéseiben a folyamatot, az egyik mozdulatból kihajtó következőt, és így veheti fel a harcot. Ha még egyáltalán harcolni szeretne a megismerés után, azon ponton ahol akár elfelejthet farkasnak vagy báránynak lenni.

A honvágy engem mindig, mint egy absztrakt kép talált meg és én úgy meredtem rá, mint egy kortárs művész által hófehérre exponált fényképre, amit éreztem fájdalmas elvontságában, de amit ha lebontottam apró részleteire, a sok-sok összekapcsolódó hiány kicsinyke pixelére esett szét. Ahhoz tehát, hogy megértsem a honvágyamat le kellett bontanom magamban ezt a személytől elcsatolt fogalmat. Addig a határvonalig kellett elérkeznem, ahonnan már láthatóvá válhatnak azok a legapróbb részletek, amelyekből bennem a hon, az otthon jelentése összeáll és amelyek, mint az emlékeimet keretező partok magukhoz húzzák vágyaim tehetetlenül pulzáló hullámait. Amikor megértettem, miből áll össze az egész, a bennem lakó honvágy sajátos testet, formát öltött és összekapcsolódhatott metszéspontjaiban a fogalomnak hasonló érzés-és tapasztalás-mezőben megágyazó emberekkel. Ettől a részleteiben kirajzolódó sokszínűségtől a ‘honvágy’ nem vált súlytalanná és nem vesztette el jelentőségét. Ellenkezőleg, kirajzolódott, kidomborodott, szinte érinthetővé vált; miután már nem csak önmagával lett kifejezhető és nem kellett felvennie a patriotizmus egyenes szabású ballonkabátját, hogy eltakarja részleteiben egybesimuló testét. Azt, amely árkádok és göcsörtök nélkül, feszített víztükörként záródott össze minden megszakítás és sebként szakadó hiány-rés fölött.

Engem ez a nagy ismeretlen honvágy-test félelemmel töltött el és szorongással, mint egy ködbevesző úton a vezetés, ahol semmi nem megragadható, ahol nincsen referencia pont, csak úszás valamik között, amiket távolról ismerek. És hiába tudom, ott vannak, de abban a pillanatban az érzékeim számára mégsincsenek. Nincsenek ott a sávelválasztó csíkok, kátyúk, más autók és biciklik, a fák, a lámpák, az útjelző karók, a kilométer táblák, a falusi házak és az idős nénik kapu előtti székei, a letekert ablakon beömlő illatok és tájak, a kormányon játszó napfény. Ezek a gondolatok, érzések, dolgok és jelek, ha nem is utazok éppen, vagy ha már nem is fogok arra járni mégis megnyugtatnak és szeretettel töltenek el, ahogy felrémlik bennem minden a maga egyedi, kimunkált részleteivel. Az én utam részleteivel.

Bennem így oldódott fel a sajgó honvágy érzése: a megismerés és megértés üdvözlő ölelésében. Így fedte fel magát ebben a kutató aktusban minden, amit szeretek, ami messze van, és amiről azt hittem nincs velem, ott mélyen lent, ahol minden részletnek arca van.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!