A Gunung Rinjani vulkán meghódítása

Indonézia nem éppen alpesi országként él a köztudatban. Pedig, bár nem közismert, de Pápua szigetén 5000 méternél is magasabb hegycsúcsok, sőt gleccserek is találhatóak – mindez az Egyenlítőnél!  Ha viszont Pápuát nem számítjuk, akkor Indonézia legmagasabb hegycsúcsa a több mint 3800 méter magas Gunung Rinjani vulkán éppen itt, Lombok szigetén található (hogy pontosabb legyek, ezt csak a lombokiak állítják, szumátrai arcok szerint a Szumátrán lévő Kerinci vulkán a legmagasabb).

Tulajdonképpen Lombok egész szigete a vulkán meredekebb, lankásabb lejtőiből áll. Ennek ellenére Mataramból szinte soha nem látszik az állandóan felhőkbe burkolózó Rinjani. Mint arra aztán később rádöbbentünk, voltaképpen nem is egy hegycsúcsról van szó, hanem magasabb-alacsonyabb csúcsok egész koszorújáról. A Rinjani eredetileg sokkal magasabb lehetett, csak valaha egyszerűen lerobbant a teteje. Így nincs olyan szép, szabályos kúp alakja mint mondjuk Balin a Gunung Agungnak. Ehelyett egy csonka gúlát képzeljünk el, ami sokkal inkább csonka, mint gúla. A felső pereme erősen cakkos, minden egyes cakk ma már egy külön hegycsúcs, közülük a legmagasabb nyúlik 3800 fölé.

A Rinjani túrának a lehető legszimplább módon kezdtünk neki: elmentünk a Senggigin található számtalan turistavadász iroda egyikébe és befizettünk fejenként nem egész 100 dollárt egy háromnapos túrára. Az iroda ezért az összegért cserébe vállalta, hogy biztosítja számunkra a napi háromszori étkezést, sátrat, hálózsákokat, a mindezeket cipelő hordárokat, valamint egy profi túravezetőt is. Ez így elég korrektnek tűnt és tulajdonképp tartották is minden vállalásukat – bár úgy indonéz módra. Az irodában arra az egy dologra mulasztottam el rákérdezni, hogy pontosan akkor milyen magasról is megyünk fel milyen magasra. Talán jobb is így, mert ha már ekkor megtudom a valóságot, talán be sem fizetünk a túrára…

A megbeszélt napon, hajnali ötkor értünk is jött egy dzsipes csávó és elfuvarozott minket Mataramból a Rinjani északi lábánál fekvő Senaru faluig a világ egyik legdurvább hegyi szerpentin útján. Olenka számára ez a kocsikázás keményebb próbatételnek bizonyult, mint az egész túra, olyan rosszul lett a sok hajtűkanyartól, hogy összerókázta az egész kocsit. Az erős kezdést még keményebb folytatás követte. Senaruban közölte velünk Ismail, a túravezetőnk, hogy az első nap, a 600 méteren fekvő faluból 2600 méterre kellene feljutnunk a kráter pereméig. 2000 méter szintemelkedés egy nap alatt!

Ez gyakorlatilag folyamatos fölfelé tartó menetelést jelentett, mindenfajta vízszintes szakasz nélkül… Ismail túravezetése kb. abból állt, hogy tíz perc alatt felszaladt egy olyan szakaszon, ami Olenkának fél, nekem egy órába került. Mindig jó előre ment, majd aludt pár órát mire utolértük. Szerencsére eltévedni, vagy akár csak ösvénytől letérni lehetetlenség volt, mivel azt két oldalról vagy áthatolhatatlan dzsungel vagy szakadékok szegélyezték.

Ismail kvalitásainál sokkal inkább elképesztett minket a teherhordók teljesítménye. Bambuszkosarakban cipelték az összes felszerelésünket, fejenként legalább ötven kilót. Így is csaknem olyan gyorsan haladtak, mint a vezetőnk, mindezt ráadásul úgy adták elő, hogy még egy normális cipőjük sem volt.

Ócska vietnami papucsokban nyomták végig a tripet, sőt az egyik hordárgyerek mezítláb (!) gyalogolt fel 2600 méter magasra. És ne kigyúrt sportembereket képzeljünk el, hanem a legszimplább, beesett arcú, hiányos fogsorú lomboki falusiakat, akik egyik cigarettát szívták el a másik után, és úgy néztek ki, mint akiknek már attól tüdővérzésük lesz, ha csúnyán rájuk nézünk.

Míg el nem felejtem: a túrán útitársunk volt egy enyhén autistának tűnő spanyol páros is. Megérkezéskor elfelejtettek köszönni és bemutatkozni, a túra végén elköszönni, viszont legalább közben sem szóltak egy kurva szót sem. Mint kiderült, hallgatásuk mély bölcsességet leplezett: ők csak egy kétnapos túrára fizettek be, és nem vállalták be a kráterbe való leereszkedést…

Az első nap optimizmusának lendületével felfele haladva arra is jutott még energiám, hogy megfigyeljem a trópusi flóra övezetességét. Utunk első egy-két kilométere még banánültetvények között vezetett, majd ahogy áthaladtunk a Rinjani nemzeti park határát jelző kapun, egyből megkezdődött a hardcore dzsungel. Az ösvényen már ekkor is nagyon nehéz volt haladni, a fák gyökerei néha természetes lépcsőket alkottak, de sokkal gyakrabban akadályozták a haladást, és legalább 200 méterenként volt egy keresztbe fekvő fa is az „úton”.

A cikk a következő oldalon folytatódik!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!