A permanens turista, aki….

… jól öltözött!

Szóval, ott fejeztem be, hogy indul a gép Máltára. Épségben el is reptetett a szigetre, késő este 22:27-kor értem földet. A fülledt, sós ízű levegő azonnal hatalmába kerítette az orromat, a szememet pedig a reptér kerítésén kívül hajladozó pálmafák és virágzó bokrok, kaktuszok. Jó, meleg szellő.  Ez ám a kontraszt. Pedig nem is jöttem olyan messzire. Barátommal sokat „mosolyogtunk” (azért az idézőjel, mert Viberen cseteltünk) a Máltáról papucsban, trikóban és sortban, a rideg őszi, felhős-esős Magyarországra érkező utasokon. Ezért én a bringázáshoz jól bevált ’harisnya, sort, trikó plusz egy hosszú ujjú póló’ variációt választottam az útra. Mindenre felkészülve, de nem túlbonyolítva. Így semelyik éghajlaton sem érhet meglepetés. Ha már az öltözködésnél tartunk (ne értse félre senki, nem vagyok megszállott), rájöttem, hogy semmit sem kellett volna hozni 2 sorton, 2 trikón és egy bikinin kívül. Igen, túlbonyolítottam. Hittem én ezt két napja, mikor ezt a mondatot írtam.  Azóta homokkal fűszerezett viharos szél fúj és sok-sok felhő van az égen. Meg kell hagyni, várt azért itt egy pár sál, sapka, télikabát, kesztyű és kötött pulcsi, amit a téli Dániába viszek majd el innen, és amit a barátom hozott le még pár hete otthonról, mikor ott járt. Elmét gyönyörködtető logisztika volt. Anyuval Skype-on összepakoltunk, másnap már repült is a téli felszerelés a 30 fokba, hogy aztán pár hétre rá északnak vegye az irányt Dániába. De hát ha így, akkor így. És az angol dolgozatok! Amik még javításra vártak szeptemberből! Még tavasszal Budapesten letanítottam, augusztusban összeállítottam a dolgozatot Koppenhágában és múlt héten kijavítottam Máltán majd postán visszaküldtem haza az iskolának.  Ez az igazi nemzetközi csapatmunka!

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

… nem vezet még, csak megfigyel!

A Piccolo Mondoban – itt minden háznak saját neve van – mindenki a reptéren dolgozik, csak én nem.  Vendég vagyok egy idegen és egy félig ismerős világban. Az utóbbi a repülők világa, az előbbi pedig Málta eklektikus szigete. Itt nem lehet biciklizni… igazi mission impossible. Az olasz vezetési stílus bár kevesebb robogóval, de annál több autóval lehetetlenné teszi. A terület és lakosság arányában Európában itt közlekedik a legtöbb személygépkocsi. Szűk utcácskák, amik persze nem egyirányúak, meglepetés behajtani tilos táblák és „Garage in use day and night! Strictly no parking!” feliratos garázs bejáratok jellemzik az egész úthálózatot. Aki mégis két kerékre vetemedik, az montival teker. A kátyú helyzet itt nem ismer határokat, Magyarországon nagyon szép sima az aszfalt!  Aki pedig bevállálja az országúti versenykerékpározást, azt őszintén nem értem, mert 30-nál gyorsabban biztosan nem lehet menni anélkül, hogy szétrázná az illetőt a vékony gumira hatást gyakorló patchwork beton. De láttam ilyet is. Kihagytam a legfontosabbat! Mindez a bal kész szabályai szerint történik! Az első pár nap folyton a kormányhoz akartam ülni és mikor sikerült a bal oldalt elfoglalni az anyósülést, reflexből szívrohamot kaptam, mikor szembe jött a jobb oldali sávban egy autó. De 2-3 nap és sikerült máltaiul viselkedni. A dudálást pedig jobb, ha megszokja az ember, mert így köszönnek az ismerősök.

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

…megszokik és esze ágában se lenne megszökni!

Apropó megszokás. A reggel 6-kor kezdődő heves autózás-fuvarozás ébresztett az első nap. Koppenhágában elszoktam ettől, ahol maximum hétköznap a sirályok, hétvégén pedig a ház felett bejövő SAS-ok (Scandinavian Airlines) tehetnek be az édes szunyókálásnak. Budapesten az Üllői úton laktam, az ehhez képest kismiska, pedig csak 2 sávos és negyed olyan széles az út. Kiabálás, dudálás, kukásautó. Minden, ami kell. De harmadnap már nem volt probléma. Így voltam a naponta, a nap bármely szakában előforduló tűzijátékkal is. A máltai nép egyik fő tradíciója a tűzijáték és petárda gyártás. De nem ám futószalagon. Famíliák évtizedek, évszázadok óta örökítik tovább a tűzijáték gyúrás minden csínját-bínját! Az ebből adódó halálesetek és egyéb balesetek száma sem elenyésző, de rettenthetetlenül gyakorolnak minden nap és tökéletesítik a figurákat, színeket, hogy a következő nemzetközi fesztiválon vagy versenyen újból elhozzák az első helyet. Komoly mesterség ez itt. Bár a beszámolók alapján ezen pár nap alatt míg itt voltam, kicsit visszavettek a tempóból, de hallottam őket eleget. A következő dolog, mely zavarhatja az újdonsült máltaiakat, az a por és a homok. Esélytelen az alapos takarítás, 1-2 óra és máris homokdűnéket fúj a lakásban a forróság miatt nyitott ablakon beáramló szellő. No és a szemét. Ez a probléma sürgős megoldást követel a szigeten. Mióta belépett az ország az EU-ba, már „sajnos” nem lehet az összegyűjtött szemetet cargo hajókkal a tenger közepére szállítani és beleereszteni a vízbe, hanem a szigeten kell kezdeni vele valamit. A terület ehhez pedig mindössze 316 km2. Így aztán van egy nagy és több kisebb domb itt-ott, ahol elássák a szemetet. Aminek a szagát időnként hozza magával a szél. Ezt pedig még tetézi a csatornázás és az ivóvíz nem teljes, de általános hiánya. Inni csapvízből nem ildomos, a fürdővizet pedig sok háztartás a tetőn elhelyezett, tűző napon lévő kis tartályból oldja meg. A különféle állatkák pedig néha belefulladnak. Mediterrán ország, mint sok minden mással, ezzel sem törődnek behatóan. A városok épp úgy tele vannak szeméttel, mint az elhagyatott vidéki, kopár területek. De félre most egy kicsit a hátborzongató negatívumokkal! Szemben lakik egy nagy fehér papagáj. Lórika (nem tudom hogy hívják igazából) fantasztikusan tudja variálni énekhangját, bármikor, bármilyen szituációban. Főleg, mikor kalitkástul kitolják a gazdik az erkélyre és a sok-sok audio-inger hatására ő is sűrűbben csipog. Nagyon kedves állat, de pár óránál tovább…

Ne értse félre senki, mindezt nem panaszkodásból írtam le. Szerintem ilyen élmények, más szituációk teszik édessé, eseménydússá, mesélhetővé a kalandokat. Tehát mindezek ellenére, elbűvölt ez az ország. A rideg, távolságtartó, önelégült dánok után, itt mindenki mosolyog, köszön, laza és élvezi az életet. Nem mondom, a dánok is élvezik, tudom, de az övék egy más típusú önelégültség, egy olyan, amivel mindenki másra lenéznek. Nekem eddig ez a szomorú benyomásom, és persze vannak ellenpéldák is.

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

…sokat eszik!

Több év alatt nem ettem annyit étteremben, mint most. Már-már úgy tűnt, sportot űzünk belőle. Természetesen minden másra is, de a téma szempontjából arra is jó volt, hogy megfigyeljem az étkezési szokásokat. Durván két fajta kajálda van itt: a csili-vili és a házi gyorsétterem. Az előbbibe tartozik például a vallettai Mamma Mia!, melyről mindenki egyöntetűen azt nyilatkozta, hogy ár-érték arányban a legjobb. Sok-sok tengeri herkentyűt és tésztát lehet enni, olasz konyha máltai módra. Tökéletes kiszolgálás, néha feledékeny zöldfülű pincérsrácokkal, de azonnal hallották, hogy magyarul beszélünk és magyar pincérlányt kaptunk. Helyileg az egyik kikötőben van, szép környezetben. A másik kedvenc a Tal Familja Restaurant Marsaskalaban. Ebben a városkában lakunk, ajánlották, megtetszett, bementünk. No meg azért a falakon lógó, az étteremben járt híres emberekkel pózoló pincérek képei is meggyőzően hatottak. A gyomrunk nem állt a kilyukadás szélén, így csak főételt és bort rendeltünk. Ó, milyen jól tettük!  Két fogásnyi előétel jött anélkül, hogy kértük volna az étlapról. Friss pogácsa fűszeres vajjal (volt dán vaj is, de nem akartam ünneprontó lenni), aztán második körben pár üvegcse krém csigával. Életünkben először ettünk csigát. Kételkedve összenéztünk a barátommal és nekiláttunk. Semmi extra, mint a kagyló. A főétel természetesen pazar volt. Fizetni nagyon szerettünk volna a végén, 15-20 percet biztos vártunk a számlára, ez volt az egyetlen nüansznyi gebasz.

A hazai gyors éttermek alatt pedig a kis beülős helyeket értem, ahol az angol reggelitől kezdve a hamburgeren át a kardhalig mindent lehet rendelni, és amiket helyi, olasz, orosz és ki tudja milyen nemzetiségű néni, bácsi majdhogynem otthonkában szolgál fel. Ezek a helyek egymás után sorakoznak az öblök partján, választék van bőven. A napokban reggelizni zarándokoltunk le az egyikhez. Az étel jó volt, de még jobb és szórakoztatóbb a mellettünk gyülekező brit nyugdíjas csapat. Egy néni ült az asztalnál, mikor mi odaértünk és öten lettek, mikor elmentünk. Közben pedig minden második idős ember köszönt nekik, ha arra járt, és néha-néha ott maradt pár percre diskurálni. Egykori brit terület lévén, hivatalos nyelv az angol és sok brit lakik itt, főleg nyugdíjas éveikre leköltözött élt korúak. Ők rendszeres látogatói ezeknek az éttermeknek és aktív szociális életet élnek, trécselnek, pletykálnak. Ma reggel az egyik ismerősük – aki épp helyi volt, nem brit és egy szállodában dolgozott londinerként, így ismerték egymást – hozta a hírt, hogy az elmúlt egy évben ki távozott az élők sorából. „Thank you for the update”/”Köszönjük a tájékoztatást!” felkiáltással üdvözölték a hírhozót. Cseppet sem volt ez szomorú téma. Jól érzik magukat itt, ez kétségtelen.

A helyi gasztronómiához tartozik még a szomszéd város vasárnapi halpiaca. Marsaxlokk 20 percnyi autókázásra van, három öbölnyire helyezkedik el Marsasklatól. Sejtettem, hogy sok turista lesz. Sok turista volt. Halas bódéból pedig kb. öt darab a százból. Kínai vackok, édességek uralták a kikötői vásárt. Ami ugyebár halpiac néven messze híres. Az az öt bódé viszont nagyon nagy élmény volt, élő polipok tiltakozva tapadtak korongjaikkal a fém tálcákra, tintahalak, lampukik, hatalmas darab tonhalak feküdtek az égre bámulva kerek szemeikkel. Az árusok pedig szenvedélyesen, a legyeket hessegetve ordították a kopoltyúsok neveit. Megérte!

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

…minden bizonnyal hű lesz címéhez!

Sokat turistáskodtam a két hét alatt. Autóval egy óra alatt be lehet járni a szigetet (Gozora nem mentünk át), és azt hiszem mindent láttam, amit érdemes, Gozon kívül. Épp úgy vetettük bele magunkat a turistákkal teli Medinába, Blue Grottoba és Vallettába, mint a kevésbé közkedvelt sziklaszirtekbe, pici korallos öblökbe. Életem legfantasztikusabb élménye volt az első napi motorcsónakos program pár baráttal és sörrel (ppsszt!). A csónak elérhetővé tett bármilyen zegzugot a szigeten és a tengerben. „Áhh horgonyt le, nézzük meg mi van abban kis barlangban! Csobb!” Tökéletes! Következő alkalomra félre tettük Gozot.

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

Ebben a szigetben minden kettős. Talán épp ezért szerettem meg annyira. Csúnya, koszos, kopár, de gyönyörű, kedves, barátságos, arab és európai. Nincs itt semmi, mondják sokszor a srácok, és tényleg. Tényleg nincs itt semmi. Megnéztünk mindent 3-4 nap alatt. Élni itt más, és aki marad, annak itt nincs tényleg semmi. Aki átutazó, annak pár napig fantasztikus. Hogy ez elég közhelyes? Szerintem nem. Én nem tudok máig betelni Budapesttel vagy például Spanyolországgal. Valószínű, ha maradnék, nekem sem lenne itt semmi egy idő után, de az is lehet, hogy beállna harmadiknak a fenti sorba. De a meleg, az emberek és a nap sokat számít, még akkor is, ha jön a „tél”, az esős évszak és mondanom sem kell, hogy itt nincs távfűtés, vagy bármi ahhoz hasonlító. Valami akkor is van itt, ami lenyűgöző és kedves. Mindenkinek más. Még visszatérek, ez biztos. Hogy megint csak turista vagy mint permanens álmáltai, az a könyörtelen dán munkaerőpiactól és a szerencsétől függ.

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!