Földcsuszamlás, majomtámadás, lelki béke három nap alatt – Delhi-Dharamshala, 2. rész

Az előző részben sikerült vonattal megközelítenem a Himaláját Delhiből, a Dalai Láma falujába, Dharamsalába tartva. Nem hittem volna, hogy a 20 órás vonatút után az utolsó másfél óra lesz az, amit még az unokáknak is emlegetni fogok…

A hegyi kisvasút délután öt óra felé érte el Kanggrát, szakadékok mellett és folyamokon át. Mikor az utat terveztem, Kangrát egy nagyobb városként képzeltem el – hiszen még repülőtere is van, biztos nem lesz gond taxit fogni (pláne, hogy eddig még mindenhol egymást érték a kis sárga autók). A falucska, Naddi, ahol a hotelt foglaltam, pár kilométerrel Dharamsala fölött, Kanggrától úgy egy órányi kocsiútra volt. Más közlekedési lehetőséget nemigen találtam, úgyhogy a taxikba vetettem minden bizalmamat.

Kangrától Naddiig

Kangrától Naddiig

 

Megérkezvén Kangrába, kiderült, hogy ez bizony hiba volt. A ,,város” (legalábbis a vasútállomás környéke) tíz darab viskóból és egy tehénszaros függőhídból állt egy impozáns zuhatag felett, taxik sehol.

Kangra felé közeledve

Kangra felé közeledve

Nem volt mit tenni, átvágtam a függőhídon, és nekiindultam a ,,városnak”, hátha mégis találok valakit, aki elvinne egy darabon.  Ekkor csapódott hozzám egy fiatal srác, akivel együtt utaztunk a vonaton – elég bizalomgerjesztőnek tűnt, mert az út alatt udvariasan különféle néniknek engedte át a helyét, jól beszélt angolul és mint kiderült, ő is épp Naddiba igyekezett. Rövid séta után megláttunk egyetlen taxit, amit egy fiatal, angolul nemigen tudó pasas vezetett. Sok választásunk nem volt, úgyhogy beültünk, bemondtuk az úti célt, és irány.

Ezután kezdett a dolog furcsa fordulatot venni. A következő 200 méteren háromszor állt meg a sofőr: egyszer kajáért, egyszer pisilni, egyszer az öccsét felvenni az út széléről. Közben viszonylag nyomulósan próbált meggyőzni, hogy ugyan minek megyek én Naddiba, inkább elvisz engem valami szuper helyre bulizni – én ez ellen erősen tiltakoztam, a vonatos srác viszont nem nagyon szólt semmit. Lassan be is sötétedett , hat óra után már vaksötét volt.

Egyre csak kapaszkodtunk felfelé a taxival a pocsék utakon, amit a következőképpen kell elképzelni: egymást érő hajtűkanyarok, oldalra szakadék, semmi kerítés, sokszor még az út széle is repedezett, semmi világítás, köd, semmi felezővonal, és mindezt az időnként útra ugráló tehenek teszik még viccesebbé. Mindeközben a vezető félkézzel cigizik, hajt mint az állat, a kanyarok előtt lassítás helyett csak dudál – ezzel jelzi a másfél sávos úton szembejövőknek, hogy ő mindjárt érkezik… Ráadásul a szembejövő forgalom többnyire  teherautókból állt, franc tudja, honnan kerültek oda. Engem közben a halálfélelmem kerülgetett, csak szorítottam a kapaszkodót, és azt ismételgettem magamban, hogy ha ezt túlélem, ilyen baromságot többet nem csinálok. Egy idegőrlő félóra után beértünk egy falucskába, ahol legalább közvilágítás volt, aminek iszonyúan megörültem – és bumm, ebben a percben ment el az áram az egész völgyben. Úgyhogy rettegtem tovább.

Hasonló utakon taxiztunk

Hasonló utakon taxiztunk

Már egy ideje valami erdőben haladtunk, amikor a vezető egyszer csak megállt, és közölte, hogy szálljunk ki. Első gondolatom az volt, hogy éljen, ki a haláltaxiból! A második viszont az, hogy de mi a bús fenét csinálunk itt az erdő közepén? Kiderült, hogy az utat friss földcsuszamlás zárja el pont előttünk, emiatt máshogy nem lehet eljutni Naddiba, csak gyalog.

A sofőr félangolul adott valami gesztusértékű útbaigazítást (,,hát menjenek előre oszt majd ott lesz a falu”), és lelépett. Úgyhogy ott maradtam a vonatos sráccal az erdő közepén. Olyan sötétséget, ami ott volt, én még sehol máshol  nem tapasztaltam.  Semmilyen fényt nem lehetett látni, köd is volt, sűrű erdő is… elővettem a digitális kamerámat, annak a kijelzőjével próbáltam világítani, hogy legalább azt lássam, az úton lépegetek-e még vagy már a bozótban. Bele se mertem gondolni, mi lesz, ha nem is ott vagyunk, ahol a sofőr gondolta… de nem volt más lehetőség, menni kellett előre az erdőben.

Irány az erdő

Irány az erdő

Útitársam nemigen szólt semmit, egyszer jegyezte meg csodálkozva, hogy mennyire megbízom benne, pedig alig ismerem, mire kifakadtam: ,,Hát mi más választásom van, ember?!” De szerencsére abszolút rendes gyereknek bizonyult, és egy végtelennek tűnő félóra után az első fényfoltok is feltűntek előttünk. Elértük a falut, ahol némi kérdezősködés után a hotel is megkerült. Itt elbúcsúztam a sráctól, elfoglaltam a szobám, magamra húztam a takarót, és amint kiengedett az adrenalin, kissé sokkos állapotban álomba zuhantam.

Másnap kora reggel sokkal jobb kedvvel ébredtem. Egy rövid időre kisütött a nap, és amíg a chait szürcsöltem az erkélyen, hirtelen eloszlottak a felhők, és megjelent előttem a Himalája Dhauladhar nyúlványa, 4-5 ezer méteres csúcsokkal.

Reggeli kilátás

Reggeli kilátás

Ezt isteni jelnek véltem arra, hogy az előző estén túltéve magam itt az idő felderíteni a környéket. Naddiban szinte semmi sem volt pár ho(s)telen kívül, így a barátságos tulaj bácsitól érdeklődtem, hogy hogy jutok le  a fő faluba, Dharamsalába. Ezt egy ,,huszonkettes csapdája” jellegű párbeszéd követte:

- Jó reggelt, tessék mondani, hogy jutok le Dharamsalába?

- Taxival lenne a legkönnyebb, de a földcsuszamlás miatt nem tudott feljönni egy kocsi sem. Gyalog kb fél óra séta az erdei ösvényeken. Viszont könnyű eltévedni, kéne hozzá térkép.

- Sebaj, szívesen kirándulok, hol kaphatok térképet?

- Hát… lenn Dharamsalában.

Ebből már láttam, hogy ez a nap sem lesz olyan egyszerű. Kérdezősködtem még kicsit az útirányról, aztán vettem a hátizsákot, és abban bízva, hogy majdcsak útbaigazítanak menet közben, nekiindultam lefelé az erdőnek.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!