Időutazás a Dnyeszter partján – 1. rész: körülvesz a végtelen nyugalom

Vannak, akik a nyaralásukat szeretik úgy eltölteni, hogy közben semmit nem csinálnak, csak fekszenek a tengerparton. Mások inkább az aktív pihenést választják: sportolnak, túráznak, sziklát másznak, vagy valami hasonlóval fárasztják le magukat. Én ez utóbbi csoportba tartozom. A lefárasztás ezúttal tökéletesre sikerült: a köztudatban síkságként ismert Moldovába mentünk hegyet mászni.

Igen, jól olvastátok, bár tény, hogy a hegymászás egy picit túlzás, mondjuk inkább túrának, de ismerőseink közt hegymászásnak tituláltuk. A térképen egységesen szép világoszöldre festett Moldova ugyanis tartogat meglepetéseket, mert ebbe a lankás dombvidékbe helyenként egészen vad kanyonvölgyeket vájtak a folyók. Jártam már korábban néhányszor az országban, túráztam is, ezúttal az tette érdekessé, hogy egy több napos sátras útvonalat jártunk be.

Kelet-Európa mindig tartogat valami izgalmasat még annak is, aki ezerszer járt itt. Jelen esetben Záhonyig minden úgy ment, mint ahogy mennie kellett, pár óra vonatozás az ukrán határig. A kalandok ezúttal már az első ukrán vasútállomáson elkezdődtek: kiderült, hogy az Ungvár – Csernovci éjszakai vonat (amivel menni terveztünk), megszűnt. Szerencsére ismerem az országot annyira, hogy nem estem kétségbe, egy közbülső állomásig vettem jegyet, ahol majd valamikor éjfél körül csatlakozni tudunk a Lvov – Csernovci éjszakaira. Ez sem jött be, amikor az éjszaka közepén megérkeztünk, az itteni pénztáros felvilágosított, hogy az is megszűnt. Úgyhogy a következő vonattal kénytelenek voltunk bemenni egészen Lvovig és onnan egy Kijevből érkező gyorssal a moldáv határon lévő Csernovciba. Mint később kiderült, az egész hajcihőnek az volt az oka, hogy átadtak valami új vasúti szakaszt, azt használják a vonatok, a régi útvonal megszűnt. A konkrét eredmény pedig az lett, hogy az éjszakát útitársammal – aki akkor járt életében először errefelé – bár előre felkészítettem, hogy Ukrajnában mennyire jól szervezett, kényelmes az éjszakai vasúti közlekedés, hálókocsi helyett különféle pályaudvarok váróiban töltöttük, meg-megszakítva néhány órás vonatozásokkal. Végül aztán – hullafáradtan – reggelre csak megérkeztünk Csernovciba.

Az útba eső helyekről (így Csernovciról sem) most nem szeretnék írni, Nyugat-Ukrajna egy külön téma. Innen már buszoztunk Bălţibe (ejtsd: [belc]), ami Moldova második legnagyobb városa. A délutánt városnézéssel töltöttük, bár ezt lehet, hogy túlzás városnézésnek nevezni, mert látnivaló nem sok akad. Viszont bevásároltunk a másnapi útra. Útitársam szerint olyan az egész, mintha mennénk vissza az időben. Magyarország XXI. század, Ukrajna még elmegy 80-as éveknek, Moldávia már inkább 50-es, 60-as. Megnyugtattam: a viszontagságoknak vége, holnap a középkor következik.

Hajnalban indulás tovább, immár moldáv belföldi busszal. A hangulat valóban a 60-as éveket idézi, de a csotrogány lehetne akár a szovjet ipar reklámterméke is: évtizedek óta gond nélkül rója a moldáv vidéket, ilyet építsenek az amerikaiak – ha tudnak! Egy idő után az út elfogy, most már valóban falvanként egy évszázadot ugrunk vissza, először murva, aztán már csak két kerékcsapa. A falvakban kerekes kutakból húzzák a vizet, a réteken kecskék, tehenek, lovak legelnek, a tavakban kacsák, libák úsznak. Gyümölcsösök, kukoricaföldek, szőlőültetvények, diófasorok. Buszunk órákon át küzd a kilométerekkel (Bălţiből végcélunk mintegy 60 km), mígnem egy elágazásnál a sofőr szól: megérkeztünk, itt kell kiszállni.

Buszok a rezinai autóbusz állomáson

Miután továbbpöfögött és szerteszálltak az utolsó porfellegek is, megérint az a varázs, ami számomra Moldova: az érintetlen vidék, a csend, ahol lehet hallani a szél fúvását, a madárdal, a tücskök ciripelése. Valami olyan végtelen nyugalom vesz körül, mely Európa más részein már elképzelhetetlen. A közelben csendesen egy folyó hömpölyög: a Dnyeszter. Lesétáltunk a partjához, vize kellemesen langyos. Lemostuk magunkról – ezúttal szó szerint – az út porát, aztán rajta: a Jabca [zsabka] kolostor 5 km. Az ösvény felkapaszkodik egy domboldalra, alattunk a Folyó, Moldova híres folyama. Néhol megállunk, eszünk, vagy ha lent halad az út, akkor fürdünk, vagy csak egyszerűen gyönyörködünk a tájban. Errefelé motorizációnak még nyoma sincs, semmi nem rondít bele a képbe.

Jellegzetes moldáv falu

A Dnyeszter Jabcánál

Egy elágazásnál orthodox kettős-kereszt jelzi: hamarosan megérkezünk. A tikkasztó délutáni hőségben az udvar kihalt, csak a templomban találunk egy apácát, aki eligazít minket, megmutatja, hol van a vendégház, kit kell ott keresnünk. Nemsokára már cellánkban vagyunk, kis pihenő után indulunk felfedezni a környéket. A XVI. században alapították, először a közeli sziklafalba vágott cellák jelentették a kolostort, majd a tatár fenyegetés elmúltával épült ki mai formájában (ez nagyjából az összes többi moldovai kolostor esetében is igaz). Közelében kis forrás fakad, a nővérek onnan viszik a vizet a konyhára, vagy a fürdőbe. Áram nincs, itt még minden pontosan ugyanolyan, mint évszázadokkal ezelőtt.

A jabcai kolostor harangtornya és a vendégház

A vecsernyét a toaca pergő kopogása, majd harangszó jelzi. A toaca egy-két méter hosszú falap, melyet kis fakalapácsokkal ütögetnek. Használata a török hódoltság idején terjedt el, amikor a harangokból ágyúkat öntöttek. A templomot – hiszen áram nincs – gyertyák világítják be. Az apácák éneke betölti az épületet, az ikonok a rebegő fényben vibrálnak, néha egy fekete ruhás apáca halad el előttünk a félhomályban – ez már tényleg maga a középkor. Megszűnt körülöttünk a tér és az idő, ilyenkor az ember hajlamos elveszteni minden kapaszkodót, ami ehhez a világhoz köti.

Szobák a vendégházban

Amit eddig valóságnak hittünk eltűnt, helyette, amit eddig irracionalitásként kezeltünk, egyszercsak kézzelfogható valósággá lett. A gyertyafényben életre kelnek a szentképek alakjai: az apácák térdelnek, vagy sűrű keresztvetések közepette hajlonganak, egy bozontos szakállú szerzetes füstölővel járja körbe a templomot, egy nagymama áhítattal kulcsolja imára kezeit, unokája csendben figyeli. A több órás szertartás végén vacsora, majd megyünk aludni. Gondos kezek már a folyosókon és a szobákban is meggyújtották a gyertyákat, nem kell botorkálni a vaksötétben.

A folytatás hamarosan következik!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!