Kerékpárral a szerb kolostorok között – 1. rész

Családom nőtagjai környezetéből lassan eltűntek az utolsó locsolók és a pirostojástól a csokinyúlig elfogytak a húsvéti csemegék is. Ekkor álltam elő az ötlettel, hogy ki szeretnék menni Szerbiába Húsvétra. Persze az avatatlan ismerőseim nem feltétlenül tudták hova tenni az ötletet, Húsvét már elmúlt, egy évre előre pedig soha nem tudtam még megmondani a programomat.

Aztán, aki már egy picit tájékozottabb egyházi ügyekben, rögtön kapcsolt: a naptárak közti különbség miatt a keleti és a nyugati egyházak ünnepszámításai néhány nap – esetenként több hét – differenciával eltérnek. Ezúttal egy hét volt a különbség, így a következő hétvégére kényelmesen ki lehet érni valami pravoszláv (görögül: orthodox) országba Húsvétozni.

El kell még mondani, hogy imádok biciklizni, rendszeresen (bár főképp nyaranta) teszek is a környező országokba hosszabb-rövidebb kerékpáros utakat. Mivel már nem volt valami sok időm, az opcionálisan szóba jöhető Ukrajna, Románia és Szerbia közül Szerbiára esett választás: Budapesthez relatíve közel van, alföldi táj, ami megkönnyíti az utat. Mivel korábban többször kerekeztem már a Vajdaságban, helyismeretem is van.

Szerda reggel tudtam indulni, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezúttal picit „csaltam”. Mivel a napok gyorsan pörögnek, a bicikli viszont lassú, továbbá az egész húsvéti hétvégét egy kolostorban szándékoztam eltölteni, hogy időben megérkezzek, Szegedig vonattal mentem. Még nem volt dél, amikor megérkeztem a szegedi pályaudvarra, a belvárosban kis pihenőt tartottam (szeretem Szegedet, de sajnos mostanában ritkán van ott dolgom). Át Tisza-hídon, Szőregen és Tiszaszigeten keresztül hamarosan a határon voltam. Az ellenőrzés során semmi extra nem volt, biciklis turisták szemmel láthatóan nem érdekelnek senkit.

Első nap Zentáig terveztem lejutni. A határ túlsó oldalán kis falvak következnek, nagyjából másfél óra múlva ismét keresztezem a Tiszát, és a híd után már Zenta. Régebben többször jártam itt, a Zentai Nyári Ifjúsági Fesztiválon (ez egy 4-5 napos koncertsorozat, ahol főleg magyarországi együttesek lépnek fel), szóval ismerősöm bőven van, a szállás megoldott. Délután a városban sétáltam.

Szerbiában a magyarság nagy része a Duna és a Tisza közti, ún. Bácska területén él, sok helyütt nagyobb, egybefüggő tömbökben.  Zenta a Bácska legkeletibb – egyben40 000 lakosából mintegy 80%-os aránnyal – legnagyobb magyar városa a Délvidéknek. Ahogyan a többi vajdasági település is – szecessziós épületeiről nevezetes. A legszebb Szabadka, ahol az egész belváros egységes stílusban épült, de ezúttal odáig nem mentem. Zentán a városháza, néhány templom, és a tűzoltóság épülete a legjelentősebb. A nyáron pezsgő életű Tisza-part ilyenkor még kihalt volt.

Következő nap, csütörtökön a Vajdasági Autonóm Terület fővárosa, Újvidék volt a cél. A távolság 90 km, viszonylag korán indultam. Kis, jobbára magyar falvakon keresztül kanyargott a mellékút: Ada, Törökbecse, majd a Duna – Tisza csatorna. Ez utóbbi érdekessége, hogy a Duna vizét, nyugatról keleti irányban keresztülszelve a Vajdaságot, egészen a Tiszáig szállítja. Kisebb hajókkal hajózható is, de igazi jelentősége, hogy a nyári aszályok idején bőséges öntözővízzel látja el a Bácska termékeny földjeit. A hídon áthaladva – ezáltal picit magasabban lévén, mint a környező alföldek – már a távolban feltűnt másnapi úti célom a Tarcal-hegység (szerb nevén a Fruška Gora).

A csatorna partján, a fák alatt horgászok tették próbára tudásukat, és szerencséjüket. Én is megálltam, szendvicsekből álló hideg ebédemet megettem, majd irány Újvidék. Egyúttal az etnikai határ is errefelé húzódik. Bácsföldvár még magyar többségű, aztán tovább haladva már egyre inkább a szerb etnikum válik dominánssá. A déli pihenő után, mintegy két óra tekerést követően áthaladtam a Budapest – Belgrád autópálya hídja alatt, és raktárak, gyárak, bevásárlóközpontok sorai jelezték, hogy immár Szerbia legdinamikusabban fejlődő nagyvárosa következik.

Újvidék közel háromszázezer lakosából ma már csak 6-8% a magyar. Az ország déli területeihez képest jobb életszínvonal, több munkahely tömegével csábítja erre a szegényebb régiók lakosságát. Köztük is főképp a fiatalságot, aminek köszönhetően, a Szerbiában is tapasztalható (hazánkhoz hasonlóan) súlyos demográfiai krízis egyáltalán nem sújtja, sőt, a statisztikák tanúsága szerint az egyik legfiatalosabb város.

Itt ismét egy régebbi ismerősömnél találtam szállást. A nagyobb táv miatt a városnézés csak kutyafuttában történt, de törzsvendég lévén nagyjából már úgyis ismertem mindent. A Duna-partról gyönyörködtünk a péterváradi erőd kivilágított tömbjében, sétáltunk a belváros sétálóutcái és sikátorai között, és ettük a böreket. Ez utóbbi jellegzetes „összjugoszláv” étel, réteshez hasonló tésztában túrós húsos, zöldséges töltelék. Az utcán, kis talponállókban árult börek rendkívül laktató, az ára is megfizethető. Az utóbbi években főképp Koszovóból érkezett menekültek vették kezükbe az efféle, olcsó utcai étkeztetést.

A pravoszláv naptár szerinti Nagypéntek reggelén kora reggel elbúcsúztunk, átmentem a Duna hídján Péterváradra. Az erőd lábainál jobbra fordulva Kamenica érintésével megcéloztam a Tarcal-hegység legfontosabb hágóját, az Irški Venac-ot. Az alig több, mint 15 km-es táv közel két órámba telt, az út meredeken kanyarog fel a 451 m magas hágóhoz, végig tölgyerdők között. Szégyen ide vagy oda, de többször is meg kellett állnom. A hágón egy hosszabb tízóraiszünetet tartottam. Be lehetett látni egész Újvidéket, a Duna csillogó szalagját, a hegyeket.

Maga a Tarcal-hegység nagyjából Mecsek méretű, nyugat-keleti csapású, főképp üledékes kőzetekből (mészkő, homokkövek) álló hegyvidék. Szerb elnevezése, a Fruška Gora magyarul „Gyümölcs-hegység”-et jelent, a déli oldala ugyanis lényegében mediterrán éghajlatú, és az ország egyik leghíresebb szőlő- és gyümölcstermő vidéke. A hágó után az erdő már nem tartott sokáig, nevéhez méltó mód, hamarosan gyümölcsösök között vezetett az országút. Lefelé már csak fékezni kellett, ami esetenként nem is olyan egyszerű…

A Novo Hopovo kolostort majdnem el is szalasztottam, pedig itt terveztem lekanyarodni. A hegység Szerbia egyik legfontosabb vallási központja, 30-40 km hosszúságban mintegy 15 kolostor várja a zarándokokat. A lankás déli lejtőkön, nagyjából a hegyláb és a gerinc között félúton találjuk őket. Többségük középkori eredetű, de a mai épületek java része a XVIII-XIX. századokban keletkezett.

Hopovo talán az egyik legszebb kolostor. Felépítése jellegzetes, a pravoszláv kolostorok tipikus elrendezését mutatja. A négyzet alaprajzú falon egy masszív, erődszerű kapun keresztül juthatunk át. Ez nem véletlen, régen a kolostorok várakként is szolgáltak. A falak belső oldalához csatlakoznak a különféle épületek: a szerzetesi cellák, a konyha, étkező, raktárak, könyvtár. Az udvar közepén áll a templom. Különleges a kupolája: nem a jellegzetes félgömb alakú, pravoszláv templomokon szokásos szerkezete van, hanem az örmény templomok nyolcszögletű, gúla alakú süvege.

Ez a kolostor csak egy rövid megálló volt, célom a tőle pár km-es erdei úton elérhető Staro Hopovo (Régi Hopovo). A földúton a biciklit többször tolnom kellett, míg megérkeztem egy tisztásra. Ezt a kis szerzetestelepet romjaiból élesztették újjá, így fal nem veszi körül. A középkori templom a tisztás közepén áll, körülötte elszórtan az újabban épített szerzetesi lakások. Nem szóltam előre, hogy jövök, de egy közös ismerősünk révén megteremtődött a bizalom, és be is szállásoltak egy épp üresen álló kis cellába. Oroszul is beszéltek, így nyelvi gondjaim sem voltak.

A cikk hamarosan folytatódik!

 

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!