Kerékpárral a szerb kolostorok között – 2. rész

A cikk első részében Lengyel László kifejtette, miért is indult húsvétozni Szerbiába egyedül, kerékpárral, majd követhettük útját a Vajdaságban, míg el nem érkezett  Staro Hopovo középkori templomához…

Miután elhelyezkedtem, és picit kipihentem magam, elindultam felderíteni a környéket. Nagypénteken a szerzetesek csak vacsorát esznek, engem kivételesen elláttak ebéddel. Igazi, vezeklőknek való eledel: csalánleves volt a menü. A délutánt a környéken töltöttem sétálással. A templom jellegzetes bizánci – neobizánci stílusú (mivel a stílus errefelé akár hosszú évszázadok alatt sem nagyon változik, laikusként nem igazán tudom eldönteni, hogy mikortól illeti meg a „neo” prefixum), vakboltívek sora, tégla-kő váltakozása, lapos, bizánci kupola. Távolabb, az erdőben egy szép völgy is hívogatja a látogatót.

Este egy fontos szertartás következett: a sírlepel kivitele. A Húsvét története a pravoszláv liturgiában évről évre újra eljátszásra kerül. Nagycsütörtökön a Pilátus elleni perre emlékezve végigolvassák a szenvedéstörténetet, majd Krisztus keresztre-feszítését és halálát jelképezendő lekapcsolják a lámpákat, eloltják a gyertyákat. Ezek a húsvéti feltámadási körmenetig úgy is maradnak. Minden templomban őriznek egy Krisztus sírbatételét ábrázoló terítőt, ez az ún. sírlepel. Nagypénteken a templomhajó közepén felállítanak egy jelképes sírt, az esti vecsernye keretében erre helyezik a sírleplet, mintegy jelképesen eltemetik Jézust. Ezt követően, hogy senki ne maradjon ki a szenvedésekből, közös vacsora: az általam már korábban megízlelt csalánleves következik. Bár elsőre lehet, hogy vadul hangzik, de megszokható, ráadásul nagy vitamin- és ásványi-anyag tartalma miatt kimondottan egészséges.

Az éjszaka fantasztikus volt, sok km-re a legközelebbi településtől a csillagok páratlan pompájukban ragyoghattak. Hajnalban klopa ébreszti a kolostor lakóit. Ez egy nagyjából két m hosszú falap, melyet az ügyeletes szerzetes megfog, vállára emel, aztán másik kezével, egy fakalapács segítségével elkezdi ütni. Különleges ritmusa van, a csattogó hang messze száll az erdőben. Utána harangszó, és kezdődik a több órás reggeli szertartás. Miután vége, közös ebéd következik. Mivel még böjt van, vegetáriánus, de az előző napinál azért változatosabb. A nap többi részét kis kirándulással töltöttem. Először az erdei úton visszamentem Hopovóba (az erdei kolostortól megkülönböztetendő, Novo, azaz Új-Hopovónak is mondják), ezután pedig a vrdniki kolostort látogattam meg. Felépítése hasonló Hopovóéhoz, talán egy picit archaikusabb stílusban.

Napnyugta előtt értem vissza staro hopovói szállásomra. Az éjfélkor kezdődő feltámadási szertartás a legfontosabb a pravoszláv liturgikus évben. Előtte a szobámban szunyókáltam egy picit. Az éjszaka csöndjébe élesen belevágó klopa ütemes dobogása ébresztett. A templomban teljes a sötétség, egyedül az oltáron lévő gyertya jelenti a fényt. Éjfél előtt a sírleplet visszaviszik az oltárasztalra, majd a papság az addigi fekete ruháját hófehérre cseréli.

Pontban éjfélkor a szertartást vezető igumen (kolostori elöljáró) recitálja a Húsvét üzenetét: „A te feltámadásodat Krisztus, üdvözítő, angyalok dicsérik a mennyekben”. A kórus válaszol: „Méltass minket is a földön, hogy tiszta szívvel dicsőítsünk téged!”. Az ikonosztáz kapuit kinyitják, az igumen az oltáron lévő gyertyával kijön a templom közepére, a villanyokat felkapcsolják. A kontraszt hihetetlen: a másodpercekkel korábban teljesen sötét templomba mintegy a keresztény hit szimbólumaként megérkezik Krisztus fénye, minden ragyog, a fekete csuhákat fehér szertartási ruhák váltják, az igumen gyertyájáról sorban mindenki meggyújtja a sajátját.

A körmenet következik, a szerzetesek templomi zászlókkal, ikonokkal vonulnak, a környező falvakból érkező hívek saját gyertyáikkal. A harangok zúgnak, felhangzik a húsvéti himnusz: „Krisztus feltámadt halottaiból, halálával eltiporta a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott.” Visszatérve a templomba egy többórás szertartás következik, melyben a feltámadási himnuszé a fő szerep: a kórus számtalanszor énekli újra meg újra. A papság köszönti a népet: Hristos vaskrse! Krisztus feltámadt! A gyülekezet felel rá: Vaistinu vaskrse! Valóban feltámadt!

Pirkad, amire a szertartásnak vége. Most már vége a böjtnek, reggelire terített asztal várt mindenkit: a szertartásra érkezők is hoztak magukkal, a szerzetesek is készültek. A balkáni konyha legjobb fogásait kóstoltuk sorra. Meleg, és hideg ételek, édességek, bor, üdítő, és a Szerbiában elmaradhatatlan rakija gondoskodott a hangulatról. Külföldi egyedül én voltam.

Bár sokszor jártam már Szerbiában, picit mindig van bennem egy kis távolságtartás, ha kilétemről faggatnak. Ez persze hamar megszűnt, a vendégszeretet percek alatt eloszlatta az otthoni rémhíreket a késelő csetnikekről. Kivétel nélkül mindenki kitörő lelkesedéssel fogadta, amikor megtudták, hogy „ja sam od mađarske”. Egy fiatal (ahogy odahaza mondanák, „csetnikképű”) srác, aki Kragujevácból érkezett, mert a környéken lakik valami rokona, kimondottan el volt ámulva, hogy pontosan tudtam, hol is van Kragujevác, sőt pár éve még jártam is ott. Ahogy a húsvéti himnusz soraira gondolok: talán nem csak Krisztus támadt fel, hanem az emberekben a szeretet is.

A szerbek még folytatták a bulit, én visszavonultam cellámba aludni. Dél körül ébredtem, a szerzetesek még marasztalnának, de Belgrád 80 km. Igaz, jobbára lejt az út, de így is minimum 4-5 óra. A hajnali lakoma romjaiból bőséges útravalót csomagoltak. Indulás! A már ismert úton Novo Hopovo, aztán ismét csak fékezni kell. Irignél balra, majd 8-10 km után a Krušedol kolostor mellett haladok el. Rövid megállóra csábít: a templom ikonosztáza az egyik legszebb a környéken. A következő falu Maradik (magyarul Maradék), az utolsó magyar sziget – úgy is mondhatnánk, maradék – a Szerémségben. Ma már kevesen, jobbára csak az öregek beszélnek magyarul. Ezután Belgrádig már sehol nem álltam meg, a jobbára egyenes, enyhén lejtő úton alig volt forgalom.

Zemun – Zimony. Gyárak, bevásárlóközpontok, körgyűrű, gyárak, bevásárlóközpontok, lakótelepek Novi Beograd, gyárak, lakótelepek. Már estefelé járt az idő, amikor átszeltem a Szávát, és a történelmi Belgrádba értem. A változatosság kedvéért szintén egy ismerősömnél laktam. Este sétáltunk: a Kneza Mihajlova örökké lüktető sétálóutcája, a Kalemegdan (a hajdani nándorfehérvári vár), a kivilágított Szent Márk és Szent Száva székesegyházak, böreksütők, kávézók, utolérhetetlen hangulat. Belgrád az egyik legfantasztikusabb főváros Közép-Európában.

Hétfőn egész nap ottmaradtam. Pihenés, csavargások, majd kedd reggel indulás vissza. Ugyanazon az úton, amin jöttem. Ezúttal a Tarcal-hegységet a Dunához jóval közelebb kereszteztem, így közel sem volt olyan megerőltető a megmászása, mint elfelé. A hágótól néhány száz méter a kolostorok sorának legkeletibb tagja: Velika Remeta. A szokásos négyszögletes udvaron egy szokatlanul magas harangtorony, középen a terméskövekből épült templommal. Rövid ebédszünet, és Karlócáig szinte tekerés nélkül gurultam le.

A Belgrádtól 60, Újvidéktől mindössze 10 km-re található városka gazdag múltjáról híres. Picit Szentendrére hasonlít, nem is véletlenül: a törökök feletti győztes háborút lezáró karlócai béke megkötését követően, az addig Szentendrén, emigrációban élő szerb patriarcha (népes kísérettel) itt telepedett le. A XIX. századig az akkor még Magyarországhoz tartozó Karlóca volt a szerbség egyházi, kulturális központja. A főteret övező díszes épületek, a patriarchai palota, a székesegyházak ezt a kort idézik. Kis csatangolás után indultam tovább.

Mielőtt átmentem volna a Dunán, fél órára felmentem az első alkalommal kihagyott péterváradi erődhöz. A XVII.-XVIII. században kiépült komplexum az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb várrendszere volt. Az impozáns falak, bástyák, ágyúállások, és a XIX. századból való későbbi épületek között több órát is el lehetne tölteni. Apropó, óra…! Egyik bástyán áll egy óratorony, tetején órával. Érdekessége, hogy a nagymutató jelzi az órákat, a kismutató a perceket. Egy helyi legenda szerint a várat még szórványosan később is meg-megostromló török csapatok összezavarása volt a cél.

Az éjszakát ugyanannál az ismerősömnél töltöttem, ahol előzőleg is. A hosszú és sok érdekességet tartalmazó nap után, következő reggel viszonylag késői kelés, majd a már ismert úton mentem Zentára. Rákövetkező nap Szeged, ahonnét ismét „csaltam”: vonattal utaztam vissza Budapestre. Egy izgalmas, élményekben gazdag hét után jól esett ismét otthon lenni, kipihenni a fáradalmakat, és feldolgozni a látottakat.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!