Tájmozaik – 400 km, 16 óra, egy ország

Az Erasmusom végén Ålesund lett a kiindulópontja az egyhetes, stoppolós nagykalandnak. Oda vettem repülőjegyet, bízva abban, hogy valahogy visszajutok Oslóba. A couchsurfing sem volt egy ismeretlen fogalom számomra, azonban az utolsó pillanatig képtelen voltam felfedezni ezt a csöpp települést a rendszerben. 

Már kezdtem belenyugodni, hogy a hidakkal összekötött szigeteken átkígyózó városba nem jutott el ez az újszerű szálláskereső módszer, és majd a „valahogy lesz” jelszóval fogok nekivágni az útnak, amikor utolsó éjszaka rájöttem a trükkre. Helyesírás. És huppsz, a kereső azonnal lepörgetett egy falunyi hosztot. Nekifogtam írogatni spontán az embereknek és pár óra múlva érkezett is egy válasz. Pont elég volt.

Másnap délután hatkor az első ministoppolás után az ålesundi buszmegállóban vártam Branót, aki egy csikorgó-nyikorgó fehér autóval bevágódott a parkolóba. Hát ez lett kerek perec a rapszodikus utazásom kezdete. A sráctól először megijedtem, mert semmilyen értelemben nem tűnt klasszikusnak, mármint úgy, ahogy az ember elképzel egy átlag idegent. Olyan vademberes volt és bumfordi, de a kocsiban már lelkesen mesélt és hányta hátra a csomagtartóba a túrabakancsokat, a csokis- és kekszes papírok halmát. Ezután egyből bevásároltunk a vacsorához, mielőtt elautóztunk a lakásához. Bár akár gyufásdoboznak is nevezhetném. Vagy egérlyuknak, vagy éppen kocka alakú odúnak. Azt hiszem, a koliszobám nagyobb. Szóval ezen a helyen volt egy álló emberre kalibrált előszoba. Így amíg levette a cipőt, kabátot, én kint ácsorogtam a küszöbön, majd ő kinyúlt, megfogta az óriás hátizsákom és egy karlendítéssel a miniatürizált fürdőszobába helyezte a mosógép és a WC közé.

Később jöttem rá, ez azért történt így, mert ott volt a legtöbb szabad hely a lakásban, ahol már nem volt legalább egyszerre 3 dolog elhelyezve. A hálószoba, konyha, nappali kombó azonban még több csodálkozásra adott okot. Olyat még addig nem láttam, hogy az íróasztalnál ülve meg lehet keverni a levest és elmosogatni, de olyat se, hogy az ágyra fel kelljen rakni a széket, hogy ki lehessen nyitni az egy szem szekrényt. Az íróasztal leblokkolta a hatalmas, vízágyszerű gumimatrac-franciaágy monstrum egyharmadát, mert felette volt átvezetve, kukának pedig nem volt hely, ezért egy zacskóba gyűjtötte a szemetet, amit kilógatott a mindig résnyire nyitva tartott ablakon. Mindenhol hatalmas kinyomtatott fényképek, könyvek, lim és lom egymás hegyén-hátán. Hát gyorsan el is mentünk túrázni egyet este nyolckor.

Ålesund közepén van egy hegy, bár inkább domb, de az nem olyan dramatikus, ezért hegynek fogom hívni. Körülbelül 300 méter magas lehet. A tetejéről pedig be lehet látni az egész várost: az ezüstfonálként csipetnyi szigeteket szaggató fjordok és folyók kesze-kusza hálózatát. A meredek, vízből kiemelkedő sziklafalak a horizontig vezetik az ember szemét az egyik irányban. A másik oldalra nézve pedig az egy-két földpúpnak tűnő sziget gerincére világít rá a naplemente. Hátrafordulva, a város évgyűrűi rajzolódnak ki, a csendes természetbe illeszkedő terjeszkedés, a kecses hidakkal és nem fennhéjázó építészettel. Ez a minden irányban csodát rejtő panoráma olyan, mint egy gerezdek mentén szétnyíló narancs.

Fotó: Deák Dorottya

Minden apró fordulatnál az ember egy teljesen új egységet lát és mégis egybe áll az egész. Ide érkeztünk meg este 11-kor, amikorra az ég már minden lehetséges piros, sárga, narancs, rózsaszín és lila árnyalatot felpróbált.

Fotó: Deák Dorottya

Sokan hisznek abban, hogy bizonyos helyeknek különleges energiái vannak, én ebben a témakörben nem végeztem még semmilyen mélyreható kutatást, de ha létezik ilyen, akkor ez biztos ilyen volt. Az a fajta hely, amire azt mondod: én itt most le akarok ülni és gondolkodni egy pár órát vagy mondjuk pár napot. De továbbindultunk, hiszen ez még csak a kezdet volt.

Fotó: Deák Dorottya

Branóról tudni kell, hogy a történet idején még önbizalom-hiányos fotós volt. Azóta ezt már szerencsére kinőtte. Azért persze már akkor is az egész fotós haddelhaddot magával cibálta hegyre fel, hegyről le. Ennek köszönhetőek a csodálatos képek, mert én inkább az amatőrök mindent lefotózni akaró őrületével kattogtattam egész este, ami arányaiban nem produkált olyan sok sikeres képet, bár a panorámafotóknál a gép felülkerekedett rajtam. Mire leértünk már 12 volt, de ő még el akart vinni arra a partszakaszra, ahol a legdurvább a naplemente vége.

Hát igen, ez előtt az este előtt még nem ismertem a durva naplemente fogalmát. Sose gondoltam volna, hogy egy szürke homokkal terített part elengedhetetlenül fontos háttérjátékos a zöld fűvel hézagosan bevont fekete hegyek és a kék-rózsaszínben játszó ég kiemeléséhez.

Fotó: Brancin

Aztán jött a víztorony és a kerekded sziklák, valamint a hegyvonulatok rezzenéstelen tükörképei az elhalt fekete és élénkzöld spenótszerű növények gyűrűjében.

Fotó: Brancin

Fotó: Deák Dorottya

Hajnali egy körül a szépségbefogadó rendszerem kezdte felmondani a szolgálatot.

Fotó: Deák Dorottya

Fotó: Deák Dorottya

Az áhítatból a fotókattintgatásba, majd onnan visszaesve lassan hazaindultunk, csak hogy egy hullámzó óriásmatracon töltsek egy álmatlan éjszakát. Brano szuper jófej volt, én pedig szkeptikus. Felajánlotta, hogy a földön alszik, de hát nem volt a földön hely. Nem várhattam el tőle, hogy az oldalán feküdve, a lábszárát begyömöszölve az íróasztal alá töltse az éjszakát. Maradt a franciaágy megosztása, aminek pikantériája az volt, hogy mivel könnyebb voltam, mint ő, mindig arra gurultam amerre ő mozdult. Habár a hálózsákomba nyakig be voltam zipzárazva, tehetetlenül és féléberen végig gurulásztam egy egész éjszakát.

Pár óra múlva keltünk is. Hétfő. Hétkor már készült a reggeli, és mint kiderült, az éjszaka alatt már megszületett Brano fejében a terv is. Nekivágunk kocsival az útnak. Én benne vagyok. Elvisz a legszebb helyekre, ahova fotózni jár. Úgyis kirúgták pénteken, mi lehetne jobb, mint egy szabad hétfő arrafelé, ahol a madár se jár.

Fotó: Brancin

Folyt. köv.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!