A zene fővárosai 1. rész: Madchester, England, England

Fotó: dnisbet, flickr

Mikor fejembe vettem, hogy ha lesz egy kis szabadidőm, akkor kimegyek Manchesterbe, mindenkinek a szemében egy kérdőjelet láttam: miért pont Manchester? Az egy szürke ipari város, ahol hideg van és mindig rossz az idő. Plusz a focit sem szeretem. Ez mind igaz, de engem ezek a dolgok nem érdekelnek. Én látni akarom azt a várost, ahol felnőttek a Gallagher testvérek, ahol a Joy Division koncerteket adott, ahol a Stone Roses bulizott. Érezni akarom azt a levegőt, azt a közeget, ami megihlette Ian Curtist! Vagy ott biciklizni, ahol Morrissey is régen.

Most nem a várost fogom bemutatni (talán egyszer erre is sor kerül), hanem öt olyan zenekart, okot, ami miatt szerintem Manchester a világ legjobb városa. (Olyan alapegyütteseket ki kell, hogy hagyjak, mint a Joy Divison vagy épp a The Smiths, mert róluk nálam okosabb emberek már nagyon sokat írtak.)

1. Buzzcocks
Klasszikus punk banda. 70-es évek végén alapította Howard Devoto (későbbi Magazine vezér) és Peter Shelley. Dalaikból árad a fiatalság. Mindenféle politikai fenn-hang nélkül írtak a szerelemről, szexről vagy éppen a bulizásról. Zenéjük inkább a Ramones vonalát követi és csodálatos popérzékenységről tesznek bizonyosságot. A nyolcvanas évek elején feloszlottak, de néha-néha újra összeállnak és jobb esetben egy albummal meglepik a rajongóikat.
Olyan dalok, mint az Ever Fall In Love örökre bennünk ragadnak és a legváratlanabb pillanatokban törnek ki belőlünk. Bár én nagyon nem szeretem a Novuelle Vagoue próbálkozásait, azt azért el kell ismernem, hogy nélkülük ezt a dalt itthon nagyon kevesen ismernék.
Ugyan már voltak korábban is jó manchesteri zenekarok (The Hollies, 10CC), de a The Buzzcocks túlnőtt rajtuk. Rajtuk keresztül megvillant Manchester foga fehérje és valami olyasmit vetített előre, amire nagyon kevesen számítottak volna. Enyhén erőltettet képpel élve, a The Buzzcocks vitte elől a zászlót ebben a több évtizedet átölelő csatában, amit végül a kilencvenes évek közepére sikerült megnyerni az Oasis-szel.

2. New Order

A New Order az a zenekar, amirenagyon szívesen hivatkoztak különféle zenekarok a 2000-es évek nagy new wave revialjában a Joy Division mellett. A kicsit okosabbak (én nem tartoztam közéjük) mosolyogtak is magukban, hogy gyakorlatilag a két zenekar egy és ugyanaz. Bizony! Ian Curtis halála után a zenekar tagjai úgy döntöttek, hogy folytatják, de más néven. És baromi más stílusban. Bernard Sumner, Peter Hook és Stephen Morris mellé érkezett Morris nője, Gillian Gilbert. Folyamatosan távolodtak a Joy Division zenei örökségétől. 1983-ban jelent a dance és elektronikus elemekben gazdag slágerük, a Blue Monday. Innentől nem volt megállás. A nyolcvanas évek legfontosabb művészi partihimnuszait írták.

Nagyon fontos örökségük a Hacienda klub, amit együtt alapítottak Tony Allen-nel. Kultikus koncertet adott itt a The Smiths vagy az első angol turnéján lévő Madonna. A Hacienda-hoz kapcsolódnak a legendás acid partik. Egyszerű volt a képlet: drog plusz rave és house. 1997-re ellehetetlenült. Gyakorlatilag ebből a klubból nőtte ki magát a klasszikus Madchester szcéna.

Fotó: adactio, flick

A kilencvenes második felében a New Order kicsit eltűnt. Gilbert kilépett,mert a Morrisal közös gyerekük nagyon beteg volt. Azzal indokolta a kiválását, hogy az együttes nehezebben viselné el Morris hiányát, mint az övét. 2001-ben kijöttek a zseniális Get Ready lemezzel. Az új, rockosabb hangzás megtette a hatását. Az energiától szétfeszülő Crystal klipjében játszó fiktív zenekar neve volt a The Killers, amit egy las vegasi együttes szépen csendben ellopott.
Utolsó lemezük, a Waiting For The Sirens Call még tartalmazott néhány jobb dalt, de már nem tudták megközelíteni a Get Ready színvonalát. Kifulladtak? Talán. Peter Hook a maga sajátos módján, a többiek tudta nélkül bejelentette, hogy lezártnak tekinti a New Ordert.

Tavaly kezdtek cikkek megjelenni arról, hogy visszatérnek, sajnos Hooky nélkül. Ő időközben vissza a gyökerekhez jeligére, Joy Division dalokkal haknizik a nagy világban.

3. Stone Roses

A modoros blogon van egy bejegyzés, ami a brit poposokkal foglalkozik. Abban azt írja a szerző, hogy egy true britpoposnak egy zenekar létezik: a Stone Roses. Az utánuk következő bandák már csak utánzatnak minősülhetnek. Tény, Liam Gallagher egy az egyben lopta el Ian Brown imidzsét.

A Stone Roses a nyolcvanas években bukkant fel. Szorosan kapcsolódott a Madchester nevű irányzathoz. Nekik is voltak koncertjeik a Haciendaban. Zenéjükre jellemző volt a nagy manchesteri előkép, a The Smiths mellett a hatvanas évek pszichedelikus gitárzenéje. Nekem konkrétan a The Byrds jut eszembe először. Komoly rajongói táborral rendelkeztek.
A nagy áttörést az első lemezük hozta. Rajta olyan alap britpop slágerek, mint a Waterfall vagy az I wanna be adored.

A lemezt szokás a legnagyobbak közé sorolni, nem érdemtelenül. Tökéletesen vegyítettek olyan stílusokat, mint az indie, buggy és a tánczene. Mégis, amikor hallgatja az ember, egy csöpp korabeli Angliát hallhat benne. A csúcsot 1990-ben érték el a Spike Island-i monstre koncertjükkel. Bátran nevezhetjük a baggy generáció Woodstock-jának. A 27000 fős közönségben helyet foglalt Noel Gallagher is, aki akkor és ott döntötte el, hogy belőle bizony rocksztár lesz.

Aztán a lendület megszakadt. Különböző jogi bonyodalom miatt a második lemez egyre jobban csúszott. 1994-ben kijöttek egy zeppelines anyaggal, amivel már a közönség nem tudott mit kezdeni. Az együttesen belül is nőtt a feszültség, míg végül szétmentek. Ian Brown sikeres szólókarrierbe kezdett. Mani csatlakozott a méltán hírhedt Primal Screamhez.
Tavaly ősszel lett megszellőztetve a reunion ötlete. Már korábban is voltak pletyka, de ez most igaznak is bizonyult. A Sziget Fesztiválon is fel fognak lépni. Több, mint 20 év után nem tudom mennyire lesz friss és releváns a zenéjük, de mindenképpen látni akarom azt a zenekart, amiben a legtöbb volt a The Smiths után.

4. James

Egy kicsit kilógnak a sorból. Manchesteriek, de valahogy ők mindig kimaradtak a nagy sikerekből. Jó pár évvel ezelőtt az akkori angol tanárom mutatott meg tőlük egy számot. (Ezer hála és köszönet érte!) Valahol azt olvastam róluk, hogy ők a britek Quimby-je. Sokkal inkább a piacon való elhelyezkedésük, mint sem a zenei stílusok miatt.

Szintén a Madchester szcénához tartoztak. A nyolcvanas években a baggy zenével próbálkoztak. Az igazi áttörést a Sit Down slágerük tartalmazó Gold Mother lemez hozta meg. Jó szokásához híven Neil Young előzenekarként hívta el őket Amerikába. Ahogy a Pearl Jam esetében, itt is komoly fejlődés volt tapasztalható a közös turné által. A Laid lemez már visszafogottabb dalokat tartalmaz. Intimebb, de a Sometimes például orkánként söpör végig az ember fülében, amikor hallgatja. A gitár fal és a Tim Booth csodálatos éneke az ember szívébe hatol.

A következő lemezeik egyenletlenek voltak, de tartalmaztak igazán nagy pillanatokat. Számomra a csúcs a Tomorrow vagy éppen a She’s a star. 2000-es évek elején ők is szüneteltették a munkát, egészen 2007-ig, amikor is visszatértek a Hey Ma lemezükkel. Nem egy nagy zenekar, de ha egy angolnak említetted őket, elsőre csak annyit mond: Manchester!
Nagy álmom, hogy egyszer láthassam őket és velük együtt énekelhessem a Come Home című dalokat. Úgy hiszem, abban a pillanatban otthon érezném magamat.

5. The Charlatans

A kölyökarcú Tim Burgess vezette Sarlatánoknak van egy-két nagy sikere. Itt is elismételhetem a madchesteri kötődést. Számomra mindig is egy érdekes zenekar volt. Sokkal több van bennük, mint amit eddig elértek. Igaz, sosem tartoztak azon zenekarok közé, akik a szerencse szárnyán bérelnek helyet maguknak. Sok tragédia (balesetben elhunyt billentyűs, agydaganattal diagnosztizált dobos) mellett mégis itt vannak és nem hagyják magukat. Mi ennek pedig nagy örülünk.
Kezdetben jellemzően a Stone Roses hatása volt egyértelmű. Későbbiekben kezdtek visszakanyarodni a klasszikus Rolling Stones-féle gitárzenéhez. A kétezres évekre kikacsintottak az elektronikus zene felé. A The Charlatans-nál ezt nem olyan nagy váltásonként kell értékelni, mint mondjuk a Primal Scream esetében.

Legnagyobb sikerük a 1997-ben megjelent Tellin’ Stories volt. Simán a kilencvenes évek legjobb lemezei között van a helye. A How High vagy a North Country Boy csodálatos nóták. Klasszikus daluk még a korábbi Only One I know, amit még Mark Ronson is feldolgozott Robbie Williamsszel. Bár az én kedvenc lemezem a 2008-ban kiadott, New Order hatásokkal telepakolt You Cross My Path. Érdekessége a lemeznek az volt, hogy ingyen letölthetővé tették az angol Xfm rádióval karöltve.

Sosem felejtem el őket, mikor előzenekarként léptek fel e Stones budapesti koncertjén 2007-ben. Ott voltak, tökösek voltak, jók voltak. Bár a nagy elődök árnyékában plusz a magyar közönség „nyitottsága” előtt nem volt könnyű dolguk.
Remélem sikerült kedvet adni ezen együttesek hallgatásához. Így talán még több emberben érik meg a gondolat, hogy Manchester valóban fasza kis hely lehet. Ugyan kihagytam nagyon sok és számomra is fontos zenekart (Oasis, Verve, etc.), de úgy gondoltam ezen zenekaroknál relevánsabb ez a mondat: Ó, igen, ők manchesteriek.

Remélem sikerült kedvet adni ezen együttesek hallgatásához. Így talán még több emberben érik meg a gondolat, hogy Manchester valóban fasza kis hely lehet. Ugyan kihagytam nagyon sok és számomra is fontos zenekart (Oasis, Verve, etc.), de úgy gondoltam ezen zenekaroknál relevánsabb ez a mondat: Ó, igen, ők manchesteriek.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!