Omnia mea bona mecum porto – Mihály útja (novella)

Novella

Mihály útja

Úgy döntöttem végigjárom Mihály útját az Utas és holdvilágból. Egy évvel számlálok többet Mihálynál, azaz harminchat helyett harminchét évesen jutottam erre a döntésre. Nem viszek magammal laptopot, mivel ha egész nap az interneten lógok, nem tudok kiszakadni az időből. Ideális lenne, ha telefont sem vinnék, de ezt nem tehetem meg, tekintve, hogy a telefon a segítségkérés eszköze is. Célom az utazással a turizmus és a lelki út tanulmányozása. Ki lehet –e szakadni a társadalomból, el lehet –e szakadni a turizmus jelenségétől, vagy bed and breakfast haus-okban találva szállást eleve lehetetlen az időből történő kizökkenés.  El akarok menekülni a fogyasztói társadalom rettenetétől, amikor minden nap arra ébredek, mit kell fizetnem, milyen pénzügyi tranzakciókkal sújtanak. El akarok szakadni a pénzügyek terhétől, tudom, a legtöbben nem törődnek ennyit a jövővel, a munkával, az okos tervgazdálkodással, az építkezéssel, a céltudatossággal és a karrier szövevényes hálójával, csak aki nem dolgozik, az nem hibázik.

A hibáink is építenek, de még mennyire, most megint saját hibáim hálójába keveredve vergődöm. Igen vergődöm, mert a legnagyobb kín a semmiben ténfergés, immár négy éve, a legnagyobb szenvedés, ami embert érhet, amikor az egész nap rendelkezésére áll, az előtte álló üres órák úgy ténferegnek, mint kilencven éves anyóka a közért előterében. S ezen nem segít ez az utazás sem, Mihály után szabadon, egzisztenciám bugyraiban hányódva. Egyetlen megoldás a rendszeres tevékenység, ez az, ami elől Mihály menekült, a munka, a megfelelési kényszer, a társadalomba történő betagozódás vágya, de a társadalomból történő kilógás ugyanúgy torzít, mint a félelem, hogy a fogyasztói kényszer elnyel minket. Áhítozom a normalitás után, mint egy falat kenyér után. Mennyi utcát bolyongtam be Rómában, mennyi időt vesztegettem, hányszor rohantam, kutattam, kerestem helyek után, mintegy feladatként tűzve ki, hogy megtalálok egy célpontot. A célpont meglett, de semmivel sem vitt előbbre, célom felé.

Itt Umbriában, a civilizáció bölcsőjében, lelkem felsóhajt, vigaszt talál, de a helyek idegenek, gyönyörű, elhagyatott tájakon lépkedek, mintha ember nem járt volna előttem itt, de Mihály a tanúm rá, hogy járt és belebukott, hiszen azon túl, hogy elnyelte ifjúságának örvénye, szakadékba esett, dupla örvény, amelyből kimászni szinte lehetetlen. Temetési menet kerül utamba, félrehúzódom a szűk utcákon, hogy elférjenek mellettem a gyászolók, s az óriási virágokkal kipárnázott Mercédesz a koporsóval, majd az őt követő Volvo, csak a koszorúk számára. A kereskedők bezárják a boltok ajtaját, behajtják a spalettákat, hogy gond nélkül elférjen a menet, vagy csak a halál elől akarják elfordítani arcukat. Egy férfi a temetési menetből leplezetlenül bámul, felveszem az ajándékboltban vásárolt zöldes-rozsdás színházi maszkomat, mely nem takarja tökéletesen arcomat, de helyt hagy szememnek és számnak, kipróbáltam a boltban, félelmetes hatást kelt, a férfi azon nyomban elkapja tekintetét. Amint elvonul a menet, az árusok kipakolják boltjuk tartalmát az utcára és zavartalanul folytatják a trécselést. Vajon Mihály jól tette, hogy visszatért a szülővárosába, ahelyett, hogy Rómában marad, s mint új keresztapa, beházasodik a trasteverei családba, hiszen Vannina olyannyira vágyott rá. Lehet –e új életet építeni a régi romokon, vagy az új élethez új díszlet és új szereplők is kellenek?

 

 Fotó: a szerző hozzájárulásával

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!