Róma, a gesztusok városa (novella)

Novella

Állok az autóbusz megállóban, olyan napsütésben, amely elvakítja a szemet és csak néhány napra dobogtatja meg a rómaiak szívét február környékén. Európában eddig nem tapasztalt módon harminc percet kell várnom a buszra, de most nem bánom, fürdöm a napfényben. Távolból látom, amint megérkezik a várva várt jármű, nyugodtan folytatom a napozást és várom, hogy beálljon a megállóba, de esze ágában sincs, ahogy érkezett el is húz. Körülnézek, mindenki isteni nyugalomban folytatja a várokozást, majd egy idős asszony kiáll az úttest szélére és leinti az érkező százharmincast.

Ja, hogy itt ez a szokás, hogy le kell inteni a buszt, különben nem áll meg és nem is csak úgy akárhogy, nem elég a finom gesztus, itt durván kell integetni, mint egy Beethoven szimfónia fortissimo szakaszában.

A Trastevere sikátoraiban bolyongunk Marcóval, éttermet keresünk, olyan éttermet, mely nincs dugig tömve üvöltöző és gesztikuláló helyiekkel. Lehetetlen vállalkozás, itt minden étterem szűk, annyi asztalt zsúfolnak be a csöppnyi térbe, amennyi csak lehetséges, ismerek olyan pizzériát, ami nem is két, hanem háromszintes: pince, földszint és galéria, a könyökömet már nem tudom kinyújtani, úgyhogy kézzel marcangolom a pizzát. Vacsora után ismét sétálunk, az utcán hömpölyög a tömeg, pedig már éjfél felé jár. Belebotlunk Marco ismerőseibe, akik egy kocsmából érkeztek és egy másikat keresnek, az egész estét keresésben töltik, egyik helyről a másikra vágyva. Marcót is fűzik, menjen velük, engem senki sem kérdez, próbálkozom a bemutatkozással, de a szó oly szapora, hogy nem tudok beleszólni a párbeszédbe. Marco nem egy nagyivó, csodálkozom, miért áll szóba velük, nyugodt estére számítottam, ehelyett itt állok egy harsány tömeg közepén és nem jutok szóhoz.

Eszembe jut, hogy jártam a busszal ma délután, hirtelen ötlettől vezérelve, a baráti társaság közepére kerülök – ehhez is kell némi erő – felemelem a kezem, mint Kobayashi Beethoven Kilencedikjében és leintem a zenekart, akarom mondani a féktelenül üvöltöző barátokat, szerényen bemutatkozom és javaslok egy eldugott helyet a Trasteverén, ami eredetileg könyvesbolt volt, csak nemrég alakították át borozóvá. Marco szelíden rám mosolyog, tetszett a belépőm és a könyvesbolt-borozó ötlete. Lassan a barátok is észrevesznek és némi méricskélés után beszédbe elegyednek velem. Itt az erős gesztusok érvényesülnek, egy félszeg pillantásnak, szemlesütésnek ezek szerint semmi jelentősége. Tesztelem Marcót az este során, próbálom rebegtetni a szempillámat, lesütöm a szemem, néha lopva, a szemem sarkából rápillantok, de csak beszél és gesztikulál. Én megtanultam az ő gesztusait, ő fittyet hány az enyéimre.

Bosszúból elveszem a Trastevere sikátoraiban, ez elég erős gesztus, Marco telefonál, de nem veszem fel. A sorsra bízom, hogy ismét összetalálkozzunk a girbe-gurba, macskaköves utcákon és ez segít, a harmadik utcasarkon ismét belebotlom a baráti társaságba, Marcóval a középpontban, aki már éppen szét akarta küldeni a barátait a szélrózsa minden irányába, hogy keresésemre induljanak, amikor újra összeakadtunk. Mosolygok, próbálom rebegtetni a szempillámat, lesütöm a szemem, ártatlanul rápillantok. A módszer ebben a pillanatban működik, Marco örül, hogy ismét rám talált és szelíden átölel. Mégiscsak elértem a célom, és a durva gesztus mellett, ma egy finom is érvényt szerzett magának.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!