Szíria a híreken túl – Romvárosok a sivatagban

A cím, bár szándékosan Stein Aurél híres közép-ázsiai ásatásairól szóló könyvének címére hajaz, Szíriáról fog szólni. Romvárosok ugyanis itt is akadnak szép számmal. És hogy egy kicsit az aktuális világpolitikai témákról is szó legyen: 1998 és 2010 közötti szíriai útjaimon rengeteg emberrel kapcsolatba kerültem, beszéltem velük. Sokszor megkérdeztem: mire a legbüszkébbek országukból? Miért jó szírnek lenni?

A válaszok gyakorlatilag 100% a következő két dolgot emelte ki: Mindenekelőtt Szíriában a különféle népek, nemzetiségek, vallásfelekezetek békében élnek egymás mellett. Ez pedig a Közel-Kelet többi államáról nem igazán mondható el. Hogy csak Szíria közvetlen környezeténél maradjunk, elég a folyamatosan újra meg újra a polgárháború szélére sodródó Libanonra, az etnikai konfliktusok mocsarába süllyedt Irakra, az északi szomszédban a török-kurd együttélés nehézségeire, az utóbbi hetekben Magyarországon közvetlenül is megtapasztalt kaukázusi zűrzavarra gondolnunk. Hogy Izraelt – minden sajátos problémájával együtt – már ne is emlegessük.

Egy ilyen világban Szíria valóban a béke szigete volt, amire méltán lehetett büszke lakója. Ennek fényében (amit saját tapasztalataim is maradéktalanul alátámasztottak) különösen meglepőek az elmúlt egy év eseményei. Egy olyan országban, ahol korábban muszlimok, keresztények barátok voltak, együtt éltek, együtt vízipipáztak a sarki teázóban, ahol muszlimok jártak keresztény templomokba (mint pl. egy korábbi cikkben említett Szejdnajában), keresztények mecsetekbe (ahogyan II. János Pál is ellátogatott Keresztelő Szent János sírjához a damaszkuszi Nagymecsetbe), síiták és szunniták is látogatták egymás mecseteit, számomra teljesen érthetetlen, ami zajlik. Szíria napjainkban lassan (de sajnos biztosan) zuhan egy iraki típusú helyzetbe a szunniták, alaviták, világiak, síiták, keresztények, kurdok által meghatározott sokpólusú káoszban. Hogy ebben mekkora szerepe van a jelenlegi rezsimnek, mekkora a szalafista erőket támogató öböl-monarchiáknak, mekkora a nyugatnak, vagy éppen Iránnak, laikusként meg sem próbálkozom állást foglalni.

A másik pedig amire büszke a szír ember (és ígérem, írásom politikai vonulatát ezzel be is fejeztem), az Szíria történelmi múltja. Elmondásuk szerint a világ legrégibb civilizációja, legnagyobb múltú írott történelemmel rendelkező országa. Tény, hogy ezekben a gondolatokban van egy nagy adag – tételezzük fel jószándékú hazafiasságból elkövetett – csúsztatás, de azért olyan nagyon mégsem jár távol a valóságtól. A Tigris és az Eufrátesz völgyében alakultak ki az első városállamok (ha nem is a szíriai szakaszukon), a modern betűírás ősének tekinthető ugariti ékírás is Szíriában (egészen pontosan a névadó Ugaritban) talált agyagtáblákon maradt fent (bár az is tény, hogy léteznek ennél régebbi ékírások is). Ezzel a korszakkal előző írásomban már foglalkoztam. Ugorjunk időben pár ezer évet előre, térben pár száz km-t nyugatra! Következzen néhány római, késő antik romváros a sivatagban!

Mind közül talán leghíresebb Palmyra. Története a kora ókorban kezdődött, de virágkorát időszámításunk első századaiban élte, mint római tartomány. Mivel pontosan félúton található az Eufrátesz és a tengerparti kikötővárosok között, fontos megállóhelye volt a karavánoknak, akik erre szállították értékes áruikat Róma és a keleti birodalmak között. Az oázisváros hamar naggyá nőtt, lakói megelégelve a római uralmat, Zenóbia királynő vezetésével egy független államot vívtak ki maguknak. Palmyra gazdagsága fitogtatásaként a rómaikéval vetekedő épületeket, palotákat, templomokat, színházat épített.

Palmyra látképe

A császár (ekkoriban az egyébként pannóniai származású Lucius Aurelianus volt a birodalom ura), ezt nem nézhette tétlenül, több éves küzdelmek, és több légió idevezénylése után tudta csak a gazdag kereskedőváros seregeit legyőzni. Zenóbia sivatagi tündérvárosát lerombolták, úgy, hogy az soha többé nem tudott talpra állni. A királynőt pedig Rómába hurcolták, ahol a császár diadalmenetében mutogatták, mint legékesebb hadifoglyot. Szokatlan módon életét megkímélték, hátralévő éveit egy Róma melletti villában – ma úgy mondanánk, házi őrizetben – töltötte. A város felett magasodó vár még vagy másfélezer évig használatban volt, mielőtt azt is elhagyták volna folyton cserélődő gazdái. A romokat pedig belepte a homok, várva a XX. század régészeit.

Diadalív Palmyrában, jól látszik a város fölött magasodó citadella

Ebben a romjaiban is lenyűgöző méretű és szépségű városban a legfontosabb történelmi emlékek a hajdani főutca oszlopokkal szegélyezett vonala mentén láthatók. Egy impozáns diadalíven keresztül érkezünk a sugárútra, melynek középső szakaszát, az egykori agora mellett a 4×4 oszlopos Tetrapylon ékesíti.

A Tetrapylon napkeltekor

Helyi érdekesség, hogy halottaikat nem a földbe temették, hanem sírtornyokat emeltek. A módosabb arisztokrata családoknak külön „családi” sírtornyaik voltak, a plebs közös tornyokba temetkezett.

Sírtornyok a város mellett

Palmyra ma sem teljesen kihalt. A hajdani városon túl egy kis oázisfalu nőtt ki a földből. Ha valaki felkapaszkodik a várhoz, láthatja, hogy az ókori város kiterjedése sokszorosa volt a mai településnek. A falu lakói az idegenforgalom mellett datolyatermesztéssel foglalkoznak. Ez az egyetlen hely Szíriában, ahol már beérik, az ország többi részét Irakból importált datolyával látják el.

A palmyrai oázisban ma is élnek. A háttérben a citadella látható

Érik a datolya Palmyrában

Dél-Szíria néhány millió évvel ezelőtt aktív vulkanikus vidék volt. Ennek nyoma a Dzsebel Durúz bazaltos platója. A bazalthegység komor, fekete színe, a magasabb régiókból lemállott, majd a környék síkságait beterítő fekete bazaltkavicsokkal teletűzdelt szerírjei meglehetősen gyászos hangulatot teremtenek a Damaszkuszból délre tartó autóbuszokban. Mint a terület arab elnevezéséből is látható (szó szerint Drúz-hegység), a vidéket egy különleges nép: a drúzok lakják. Arab nyelven beszélnek, de speciális vallásuk van: a síta iszlám iszmailita ágából a X.-XI. századokban kialakult felekezet hisz a lélekvándorlásban, tiltja a poligámiát, tilos a hittérítés is. Az egyébként vendégszerető drúzok többsége Libanonban él, de a Dzsebel Durúz zord hegyei között is több tízezres, zárt, endogám közösségeik léteznek.

Ezen a tájon áll Szíria másik híres ókori városa: Boszra. Nabáteusok alapították (ne feledjük, a nabáteusok híres városa, Petra ide már egészen közel van), de virágkorát a rómaiak idején élte. A szomszédos Sahbából származó császár, Arábiai Fülöp (Philippus Arabs) pártfogásba vette szülőföldjét: Boszrának pénzverési jogot adományozott. A metropolis rangra emelt város gyorsan fejlődött, hamarosan a környék legfontosabb kereskedelmi központjává nőtte ki magát. A VII. században az iszlám prófétája, Mohamed is megfordult itt, azóta mutogatják a házat, melyben egy egész estét átbeszélgetett egy Bahira nevű keresztény szerzetessel. Az iszlám hagyomány azt is feljegyezte, hogy a szerzetes meglátta benne az Isten küldöttét, megjósolva neki prófétaságát.

Boszra, a fekete bazaltváros

Boszra napjainkig lakott város. Az ókori romok között mai házak ékelődnek egy-egy korinthoszi oszlopsor közé, a római macskaköveken mai napig gyalogosok járnak (ilyenkor jut az ember eszébe, vajon a mai autópályákat 2000 év múlva fogja-e (tudja-e) valaki bármire is használni…). A nehezen megmunkálható bazaltból kifaragott finom motívumok még a laikus szemlélőt is elkápráztatják.

Pedig az igazi csoda csak akkor tárul szemünk elé, ha belépünk a kívülről nem éppen látványos színházba. Az épület belső tere teljes épségben fennmaradt, a színpad, a nézőtér ma is használható, alkalmanként használják is. Stílszerűen ókori darabokat játszanak benne. A húszezer férőhelyes színház talán az ország leglátványosabb ókori emléke.

A boszrai színház

Ha délről elkalandozunk északra, az Orontész folyó völgyében Apamea romjai jelentik a környék legfontosabb látnivalóját. Nagyon ősi múltra tekint vissza, első fénykora a Nagy Sándor keleti hódításait „megöröklő” Szeleukida birodalom idején élte. Bár már évszázadok óta létezett e helyen település, ekkor vált igazán fontos központtá. Előkelő rangját a római hódítás korában is megőrizte, de egyre csökkent jelentősége. A bizánci korban már visszaszorult az északi nagy központok mögött, a keresztes háborúk idejében pedig csak stratégiai fontosságú erődjét használták.

Az egész rommező leglátványosabb része a 2 km (közel Andrássy út) hosszúságú főút, a Cardo Maximus. Az antik világ leghosszabb sugárútját kétoldalt impozáns oszlopsorok szegélyezték. A lenyűgöző kolonnád mellett a színház, agora és számos templom szinte észrevétlenül bújik meg.

Apamea főutcája, a Cardo Maximus

Oszlopok a Cardo Maximuson

Míg az eddigi városok a Római Birodalom fénykorát idézik látogatóik előtt, Aleppó környékén több száz romterület a következő időszak, a Bizánci kor emléke. Változott az életforma, a Földközi tenger – Mare Nostrum – kereskedelmi szerepe csökkent, vele párhuzamosan a Konstantinápolyba tartó szárazföldi karavánutak jelentősége megnőtt. Emiatt a centrumterületek is eltolódtak az új főváros felé vezető útvonalak irányába. Az új hit új építészeti megoldásokat kívánt: keresztény templomok váltották a pogány istenek szentélyeit, megjelentek a boltívek, később a kupolák. Ekkoriban terjedt el az olajbogyó-termesztés, olajütők, szappanfőzők (Aleppóban napjainkig nagy divat az olívaszappan), raktárak épültek.

A bizánci városok közül kiemelkedik Kala’at Szemán, Oszlopos Szent Simeon lakhelye. A történet szerint egy oszlop tetején töltötte idejének nagy részét, onnan prédikált a népnek. Halála után oszlopa zarándokhellyé vált, templomok, zarándokszállások elégítették ki a nép testi-lelki igényeit.

Oszlopos Szent Simeon városa

Hamarosan a környék legnagyobb városává nőtte ki magát. Virágzásának az arab uralom vetett véget, sok társához hasonlóan, a lakatlan pusztaságban elhagyatott halott várossá vált.

Templom maradványa Kala’at Szemánban

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!