Vasárnap reggel (novella)

Novella

Vasárnap reggel a későn kelő rómaiak is időben összeszedik magukat, hogy kirándulhassanak a tengerpartra, vagy csak egyszerűen sétáljanak a kerületük főterén, ahol szikrázó napsütésben ihatják meg kávéjukat, s ébredezve beszélhetik át a következő hét teendőit családjukkal.

A gyermek fontos része ennek a vasárnapi pikniknek, hiszen a családok ilyenkor előveszik a Chicco babakocsit, és minden eszközzel felszerelkezve vonultatják fel gyermekeiket a parkok sétányain, gyönyörű, burjánzó, végtelen parkokban, ahol órákat lehet eltölteni anélkül, hogy csak egy percre is eszünkbe jutna: egy világvárosban járunk. A pinea fenyők szelíden bólogatnak, miközben a gyerekek kikövetelik maguknak a figyelmet.

Több alkalommal dolgoztam önkéntes babysitterként, amikor is beleláthattam a római családok életébe.  Minden rendezetten és olajozottan folyt, a gyereksétáltatástól, az óvodába kísérésen át a különórák szabályos rendjéig. Egyvalami azonban hiányzott: a szoros érzelmi kötődés. Néhány nap elteltével a gyermek jobban ragaszkodott hozzám, mint édesanyjához, aki szigorúan szervezte a családi programokat, költségvetést, kirándulásokat, etetéseket, egyvalamire azonban nem maradt ideje: a gyermek érzelmi feltöltésére.

Így aztán, amikor a sokadik anyukát szabadítottam meg anyai teendőitől azáltal, hogy én figyeltem oda gyermekére, megrázó élmény ért. Egy velem egykorú anyának az öt hónapos kisfiára vigyáztam, s döbbenettel tapasztaltam, hogy az elfoglalt Sarának magától nem jut eszébe, hogy gyermekét időnként megetesse. Én adtam át neki szoptatásra a kis Valentinót, amikor a szerencsétlen éhségében az öklét gyömöszölte szájába, s óriási könnyek csordultak le eltorzult arcán. Sara mechanikusan megszoptatta gyermekét, bár közben el nem mozdult volna a számítógép elől, ahol fontos banki tranzakciókat hajtott végre, egy szót nem szólt Valentinóhoz, majd kötelessége teljesítése után azonnal visszaadta nekem.

Napok óta halmozódott bennem a mondanivaló, egész nap azon töprengtem, hogy mondjam meg neki, ez így nem mehet tovább, ha amúgy is itthon dolgozik, teljesen fölösleges, hogy babysitter vigyázzon a kisfiúra, ezt a feladatot ő is nyugodtan elláthatja. Egy alkalommal Sara magamra hagyott Valentinóval, hogy cége beszerzéseit intézze. A bambino vidáman kacarászott, kiválóan eltöltöttük az időt, játszottunk, bébiétellel megetettem, – mivel az édesanyja szerint öt hónaposan egy gyerek már akármit megehet, – majd napoztattam a délutáni napfényben, aztán a rövid alvás jött, utána rajzfilmet néztünk, amikor is Valentino elaludt az ölemben. Sara este ért haza, belépett a nappaliba, meglátta az ölemben alvó gyereket, a harmonikus, mondhatnám idilli képet, a háttérben lehalkítva duruzsolt a rajzfilm. Elsápadt és azon nyomba elvette tőlem a kisfiút, ez volt az utolsó nap, amit Valentinóval töltöttem, azon nyomban felmondott. Mindazonáltal megelégedéssel töltött el a tudat, hogy egy anyát rádöbbentettem anyai feladatára.

Dadák, babysitterek, bejárónők és öreggondozók mindennapi szereplői az olasz családoknak. Az élet eleje s az élet vége idegen ajkú és idegen szokású munkavállalókat tesz a család részévé, ezáltal felhígul a hagyományos olasz családi összetartozás. Mivel a nők egy percet sem akarnak elveszíteni a munkából, s a munka világa sokkal keményebb feltételeket támaszt a nők számára, mint a világ más tájain, a gyereknevelés elképzelhetetlen babysitterek nélkül. Az óvodák és iskolák összetétele tökéletesen megváltozott az utóbbi két évtizedben az olasz gyerekek mellett, a bevándorlók gyerekei nagy számban képviseltetik magukat, akik sok esetben a nyelvet sem tudják, így az olasz nyelv intenzíven formálódik a használat során, spanyol, afrikai, dél-amerikai elemeket olvasztva magába. Az olasz társadalom tehát rohamosan változik, a hagyományos család kezdi elveszíteni tekintélyét.

Folytatom sétáimat, immár „kölcsönzött” gyerekek nélkül Róma parkjaiban, s azon töprengek, ahogy lépdelek a fenyőtobozok között, mindez csak gyönyörű díszlet egy olyan színjátékhoz, aminek én magam nem vagyok részese, mivel nem itt születtem, nem itt jártam iskolába, nem dajkáktól tanultam a nyelvet, saját anyám vigyázott rám. Vajon mennyiben lehetek része a mindennapi életnek úgy, hogy megkérdőjelezem az alapvető játékszabályokat, viszolygok a család felhígulásától, az idegen elemektől a család gépezetében, a gyereknevelést érzelmi oldaláról közelítem meg, ami itt merőben elvavult. Rádöbbenek, mennyi ellenállás lakozik bennem a hideg, racionalizált, sőt kapitalizált neveléssel kapcsolatban. Bármily lenyűgöző is az a tájkép, amire nap, mint nap ébredek, talán mégsem itt vagyok otthon.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!