„Alba büszke népe”–  A skót nép portréja a kontinensen innen és túl

Skóciában – ősi nevén Alba – találhatjuk Nagy-Britannia számos káprázatos természeti csodáját: a hegyek és folyók nyújtotta látvány csakolyan lélegzetelállító, mint a titokzatos, több száz szigettel tarkított tengerpart. Természeti kincsei mellett barátságos városkái is vonzóak az idelátogatók számára, a skótok pedig meleg fogadtatással, hihetetlenül sokszínű programlehetőségekkel várják a turistákat. Jellegzetes népviseletének, nemzeti italának, valamint dudazenéjének, tájainak és hagyományainak köszönhetően Skócia egyetlen másik országgal sem téveszthető össze. Az ellentétek földje ez a varázslatos táj, akár köd burkán keresztül, akár csillogó tavak fodrozódó víztükrén át szemléli az utazó.

Első cikkemben megpróbálom egy bejegyzés erejéig feltérképezni a büszke skót nép lelkivilágát, és elmondani Nektek miért annyira mások ők, mint a sokak szerint kissé sótlan, túlságosan hideg, tartózkodó angolok. Skócia véres csatákkal és a függetlenségért folytatott harcokkal tarkított történelmének tudatában nem csodálkozhatunk azon, hogy egy öntudatos, rendkívül nacionalista eszméket valló néppel állunk szemben. Anglia és Skócia 1707-es egyesítése óta utóbbi sosem volt megelégedve az államigazgatás módszereivel, és kifogásolta, hogy ügyei nem kapják meg a megérdemelt figyelmet.

A teljes függetlenség kivívására törekvő Skót Nemzeti Párt egyre nagyobb népszerűségnek örvend, és 1997-ben a skótok megszavazták, hogy az országnak ismét saját parlamentje legyen. Az intézményt szerteágazó hatáskörrel ruházták fel, viszont a fontosabb pénzügyi és nemzetközi kérdésekben továbbra is a londoni Westminster dönt. A skótok előszeretettel hangsúlyozzák mindazt, ami megkülönbözteti őket az angoloktól, s ha valamely tudatlan turista egyszerűen „lebritezi” vagy „leangolozza” őket, nos, ez utóbbi jóvátehetetlen baki. Kitartóan ragaszkodnak valamennyi tájegységük sajátosságainak megőrzéséhez, az egyes régiók szokásaihoz, dialektusához, a gael nyelv használatához.

A skót népet a sokszínűség jellemzi, viszont egyöntetűen büszkék a hazájukra s annak oktatásügyére, saját parlamentjükre, törvényeikre. Kint tartózkodásom alatt mindvégig hihetetlen segítőkészséget és kedvességet tapasztaltam a részükről; nagy megdöbbenéssel töltött el, hogy mikor a térképet elkeseredetten böngészve próbáltam kiigazodni a close-ok (díszes kapuval lezárt, sötét, szűk sikátorok) és mellékutcák labirintusában, ők maguk szólítottak meg útbaigazítást ajánlva, nem egyszer elkísérve egészen az úti célomig.

Mindig jókat mulatnak az őket kifigurázó vicceken, és sosem hagynák elkopni régi jó szokásukat, a vendégszeretetet. Rendkívül kedvelik a társaságot, legyen szó a még ma is gyakori ceilidhekről (ejtsd: kéjli) – ami skótul baráti látogatást jelent, de tulajdonképpen élőzenés-táncos mulatságot értenek rajta – és mindig vevők egy jó kis kocsmázásra vagy a szombati futballmeccsre (a Királyságban náluk folyik a legtöbb alkohol). Olykor bizony igen nagy utat kell megtenniük, ha társaságra vágynak, a Felföldön ugyanis 1 négyzetkilométerre mindössze 8 ember jut, s mivel tömegközlekedés nincs, ezért az autó, főként a terepjárók létszükségletnek számítanak.

Alapvetően vallásosnak mondják magukat, bár templomba egyre kevesebben járnak, leszámítva a gael nyelvterületeket, ahol hétvégén senki sem dolgozik és még ismerik a vasárnap szentségének fogalmát. A vidék és a város között nem rajzolódtak ki éles különbségek, hiszen igazán nagyvárosnak még a mindössze 600.000 fős lakosságú Edinburgh vagy az egyre modernebb Glasgow sem nevezhető. Vidéken az élet ma is ugyanolyan csendes és nyugodt mederben folyik, mint 100 évvel ezelőtt, és ebbe az idilli, természethez közeli világba a városiak is szívesen merülnek el. Hétvégenként, amikor szinte kivétel nélkül minden skót család kirándulni megy és a Scottish Borders (a skót határvidék, a Lowland) vagy a Felföld –Highland- vad szépségű sziklás csúcsai felé veszik az irányt, melyeket télen-nyáron apró, fehér pettyekként tarkítanak a magashegyi legelőkre kiengedett birkanyájak.

Mint már a bemutatkozásban is írtam, a skótok képesek rá, hogy hatalmas meglepetéseket okozzanak; ők, akik Európában, az általános véleményeket figyelembe véve igencsak piálósnak és mogorvának elkönyvelt, öntelt északi népként élnek a köztudatban. De minden klisé és közhely megcáfolódni látszik, ha az ember velük, köztük él akár egy kis időre is. Ha tőlük vásárol az antikpiacon, és kérdezés nélkül „kóstolóhalmokkal” bombáznak a csemege-üzletben, már-már olaszos vehemenciával vitatkoznak egy-egy régió sajátos ételkülönlegességéről, a legjobb whiskylepárló lelőhelyéről, és érdekes módon sosem felejtik el, hogy köszönjenek a másiknak, hogy a férfiak előreengedjék a nőket a bejáratnál, és mindig, minden esetben megköszönik a buszsofőrnek, hogy elvitte őket az adott megállóig.

Első benyomásként ezek voltak azok a gondolatok, amik eszembe jutottak, remélem, legalább annyira hasznos volt, hogy ha éltek bennetek hasonló téves előítéletek, akkor azokat némileg sikerült eloszlatnom! A következő részekben igyekszem majd bemutatni a hegyvidéket és a Hebridákat, a kastélyok és harcos királylányok földjét, a klánok vérengzéseit suttogó felföldi erdők rengetegeit. Elkalauzollak Titeket Edinburgh sötét múltjának kísértethistóriás világába, és szó szerint leszállunk a város mélyébe, a csatornák sikolyokat őrző, szörnyű valóságába, valamint megtudhatjátok azt is, hogyan néz ki egy tipikus skót ebéd az Elephant House-ban, Harry Potter szülőházában.

Fotó: a szerző hozzájárulásával

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!