A folyó másik oldalán

A világon rengeteg nagyobb város épült stratégiai okokból folyók mellé, vagy inkább köréjük, rájuk, az elszabályozott és megregulázott folyamok helyére. Ezek fölé utána leplezetlenül csodás hidakat emeltek, turistákat utaztattak rajtuk fel-le, miközben észrevétlenül és lassan – a tekergő folyók mentén – a társadalmi elrendező elvek megszilárdulásának sokkal kevésbé szembetűnő momentumai kísérték a fejlődés egymást követő lépcsőfokait.

Mert Buda és Pest társadalmi, politikai és nem kevésbé gazdasági konnotációja ugyanúgy bennünk él, mint a látványhoz fűződő érzések. A rejtett és a szemünk elé tárt városi és polgári identitások egymásnak feszülése.Oslóban is létezik egy kelet és egy nyugat. A folyón innen, nyugaton és a folyón túl keleten. Az elitnek otthont nyújtó fjord fölé nyújtózó hegyek és síkon elterülő gyár szabdalta, munkásoknak és most már főként bevándorlóknak otthont adó kelet szembeszökő kontraszttal szolgál még az egyenlőség értékét oly nagyon szem előtt tartó norvég társadalomban is. Habár a fogalom több minőségben is értelmezhető, az ideológiai alapú, a tulajdon egyenlő megoszlását jelölő értelmezés csak egy háttértáncos ebben az értékvezényelt berendezkedésben. Az erős felfelé húzás inkább egy hegyére állított rombuszt juttat eszembe, a Magyarországot egyre inkább leképező, hízó talpú társadalmi piramis helyett. Lassan kilenc hónapja élek itt. Se vendég nem vagyok, se idetartozó. Magyarországot otthonnak hívom, Norvégiát itthonnak. Ez a magyar nyelv egyik csodája. A különbséget nem hangsúlyozó, a be nem rendezkedő, vívódását megbékítő, a választás lehetőségét elcsitító nyelvi varázslat.

Mert hogy lehet életet kezdeni, ha nem is gondolunk örökre itt maradásra, ha csak egy kicsit sem ültethetjük bele a hasadó gondolatainkat a szavainkba? Angolul a home az home. A választás kényszerének érzése lengi körül. A magyar nyelv szállást ad a kétlakiságnak. Ha csak ideiglenes menedékhelyet is, de elfér benne két párhuzamosan létező világ. Lassan három hónapja dolgozok. A különbség eget rengető. Átlendülés a létfenntartás küszöbéről az önfenntartásba. Egy étteremben kaptam munkát. Minden szombaton és vasárnap a nyugati oldalon szolgálom ki a vendégeket, figyelem a szokásaikat, ahogy viselkednek, ahogy megszólítanak, de főként azt, ahogyan egymással kommunikálnak. Habár észrevételeimet nem lehet általánosítani a mintámon túl, – ez pedig egy felkapott, kávézó, étterem, bár és hipszter mosoda fúziója – mégis küzdelem, hogy ne csapjanak át egy egyre merevebbé váló értékítéletbe a felhalmozódó élményeimből leszűrődő tapasztalatok és megfigyelések. Mert amit látok és átélek, nem láttam és nem éltem át se Angliában, se Magyarországon. A külső emberi szépség Norvégiában olyan, mint egy feszített víztükrű medence. Rezzenéstelen és megtévesztő. Ilyen sok objektíven szép embert egy helyen még sehol sem láttam, akármerre jártam: letisztult öltözködés, ápolt és igényes megjelenés, stílusgazdagság, de egyben furcsán terjengő egyformaság íveli át ezeket a jegyeket.

A legfurcsább azonban, amit észrevettem, a beszélgetés feltűnő hiánya. Csak csöndes asztaloknak hívom őket magamban. Párok, barátok, barátnők, kisebb társaságok eljönnek ebédelni, vacsorázni és nem beszélgetnek. Ülnek egymással szemben és néznek. A telefonjukat babrálják, szemlélnek engem, ahogy fel-le rohangászok a szombat délutáni káoszban.De főként csak nézelődnek. Mindenfelé jár a szemük, majd fizetnek és elmennek. Nem ritkán van olyan asztalom, ahol a pár, fogva egymás kezét, az asztalra fektetett telefonjukon matatnak. Ha odamegyek, rendelnek. Elmegyek, felveszik ugyanezt a pozíciót, belemerülve a virtuális világba, amiből csak az étel érkezése rántja ki őket és a végén a fizetésre felszólító elégedettség.

norv2Próbáltam magam beleképzelni a helyükbe. Vagy nekünk van bajunk a csönddel, és folytonos csacsogással töltjük ki a teret, mert megijedünk attól, hogy nincs mondanivalónk egy adott pillanatban egymásnak, vagy csak nem megyünk el olyanokkal találkozni, akikkel képtelenek vagyunk egy kellemes beszélgetésre. A furcsaságok tárházát gazdagítja, a gyermekével nem beszélgető, telefonozó vagy újságot olvasó egyedül álló szülő, a társaságok, akik 5-6 órákat töltenek egy helyben ülve, de egymástól olyannyira távol, hasonlóképpen fennakadva a hálón, iPhone-juk feltöltését kérve a bárban. Persze ez nem mindenkire igaz, de annyira gyakran előfordul, hogy a sürgésforgás és tarthatatlan tempó mellett is szembeötlik.

Ismétlődik, hétvégéről hétvégére. Nem tudom, honnan jönnek, nem tudok kik ők. Szépek és hasonlóak. Néha odamennék, mondjatok valamit, szóljatok egymáshoz! Vagy megkérdezném őket, gyermeki és őszinte kíváncsisággal, hogy akkor ez így miért is van? Mert biztosan van rá valamiféle magyarázat, és elképzelhetően teljesen más, mint az az indoklás, amit én a hátterem torzította feltételezésekkel kialakítok.

De ezt még mindig nem értem. Mert azt már értem, hogy itt miért teljesen lényegtelen, ha minden második embernek ugyanolyan táskája, kabátja és cipője van. És miért nem érdekel senkit, ha egy buliban tíz lányon van egyforma ruha, és hogy miért minden ház ugyanúgy néz ki kívülről.  Mi, Kelet-Európában még mindig a differenciáló paradigmában élünk és ezen keresztül vizsgálunk mindent. A kommunizmus lerázhatatlan lenyomata öltöztet miket a folyamatos különbözni és birtokolni akarás ruhájában. Mert tudat alatt arra vágyunk, ami oly hosszú ideig egy eltorzult politikai akarat volt és nem egy társadalmi vágy vagy törekvés megvalósulása; miképpen az egyén szabadsága és az egyenlőség hívószavai más-más mintákat hoznak elő és erősítenek meg az oktatásban, társadalompolitikában és az egyének és csoportok beivódott viselkedési és prioritási rendszerében.

Az egyik az elit iskolák meglétét, a korai tehetségszabályozást és csoportbontást, a lekorlátozott hozzáférést legitimálja. A másik az esélyegyenlőséget, a minél inkább kitolt és egyben kiegyensúlyozott célzott továbbtanulási csoportosítást, progresszív adózást, társadalmi biztonságot és elfogadottságot erősíti. Otthon elszomorító hogy a továbbtanulás, nem feltétlenül a tanulni vágyást, az egy adott témakörben akadémiai szintű elmélyülésre, felfedezésre való ösztönzöttséget jelzi és jelenti, hanem sokaknak az egyetlen lehetőséget a már megszerzett társadalmi-gazdasági pozíció fenntartásához, vagy a kiutat a szegénységből; a mobilitás ígéretét.

Annak ellenére, hogy ez első pillantásra ellentmondásnak tűnhet, mégis itt a felsőoktatásban való részvétel aránya 40% körül jár, ami univerzális hozzáférést jelent, míg nálunk egyre csökkenő tendencia mutatható, olyan reformok következtében, amelyek a minőség növelésének retorikájával apasztja el a férőhelyek számát és a rendelkezésre bocsátott forrásokat.  Az esélyek egyenlősége nélkül nem beszélhetünk minőségről. És persze ott állunk a folyó két partján. Kiválaszthatjuk, melyik hajóba ülünk. Milyen társadalmi fejlődést képzelünk el? Milyen nemzeti fejlődést, ha már nemzetállamok keretei között mozgunk? Hova szeretnénk hazamenni, milyen társadalomban akarunk élni? Olyanban ahol lélegezhet a kicsi és a nagy is vagy olyanban, ahol egy vízfej alatt összeroppannak az alapvető emberi értékek?

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!