A máltai sólyomfészekben – első rész

“Mela.” Akár így is kezdhetném a cikket, stílusosan, hiszen aki máltaiakat hall beszélni, gyakorta hallhatja ezt a szót mondanivalójuk bevezetésekor, majd a társalgás folyamán többször is – érdekes, hogy amikor “apanyelvüket”, az angolt használják, akkor is. Szóval.

Ami talán a legérzékletesebben szemléltet egy országot, hangulatát, az az ott élők nyelve, hanghordozása, hanglejtése. A máltai nyelv alapjában arab, az idők folyamán olasz, francia, majd angol kulturális és lingvisztikai befolyás alá került, és így vált napjaink egyik – nyelvészeti szempontokból – legizgalmasabb keverékévé, amely, akárcsak a vaníliával, fahéjjal, citrommal, szegfűszeggel és cukorral fűszerezett máltai mandulatej, a ruggata tal-lewz(ruddzsáta tal-leuz), kellemesen üdítő hatású elegy. Miként az ital neve, maga a nyelv is tűnhetne olasznak, de nem az, és arabnak sem arab. Távolról az utóbbinak tűnik, közelebbről a kettő keverékének, testközelből azonban már egy egyedi nyelv, amely élénk, érzelmes és mozgalmas.

Ugyanis a Földközi-tenger kellős közepén, Szicíliától kilencven, Tunézia partjaitól kétszázötven kilométerre fekvő Málta nem csak a négy szélnek (Majjistral, Grigal, Lbic és a Xlokk), és a főbb tengeri áramlatoknak volt kitéve az idők folyamán, hanem a vándorló népek bolyongásának, és a nagyhatalmak terjeszkedésének is, vagyis a legváltozatosabb kulturális behatásoknak is. Punok, rómaiak, arabok, szicíliai-normannok, templomos lovagok Európa minden tájáról, Napoleon franciái, végül a britek hagyták itt fémjelzésüket, formálva az ország és lakói arculatát.

Amit pedig a természet művelt ezzel a szigettel (illetve szigetcsoporttal), amikor a világ négy-öt legszebb kikötőjét vágta ki partjain, minden képzeletet felülmúl. Mindenfelől víz, mindenfelé földnyelvek, barlangok, hegyfokok, és az erődítmények építésére és ágyúütegek elhelyezésére igen alkalmas magaslatok, amelyek a parányi sziget(ek)nek impozáns megjelenést, grandiózus homlokzatot kölcsönöznek.

Az északról, délkelet felé tartó partvonalán elszórt marcona, hatalmas és ünnepélyes erődök azonban barátságos, pózolás nélkül szívélyes, érdeklődő és vendégszerető lakosságot rejtenek – igaz, nem vagyok az általánosítás híve ám – akik jóformán kivétel nélkül kellemes benyomást tettek rám.

Érdekesség, hogy miközben az évszázadok során kialakult egy, az idegenek befogadásának hagyományaiból táplálkozó világpolgári szellem, ezzel egyidejűleg az ország hű maradt a tradícióikhoz és gyökerekhez is.

Hasonló ellentmondásokat találunk még az ország társadalmában. A társadalompolitikai törésvonalaknak hosszú hagyományai vannak erre (is). A munkásosztály, illetve a közép- és felső osztályok eszmerendszeri és szociális különbségei különösen a 20. századi politika színpadán képeződtek le, a baloldali-szekularizált Partit Laburista és az inkább katolikus- konzervatív (korábban kimondottan olaszbarát) Partit Nazzjonalista rivalizálásában, amelynek van földrajzi dimenziója is: „dél” a PL-é,  „észak” a PN-é, bár ezek a „szabályok” ma már egyre inkább érvényüket vesztik.

Napjainkban a teljesen kétnyelvű országban az „északiak” (valójában inkább az éjszakai élete és szolgáltatásai miatt a külföldiek által különösen kedvelt „partizós” Sliema, St. Julian’s, Swieqi urbanizált rész) helyezik inkább előtérbe az angolt, akár magánbeszélgetéseikben is, míg a „déliek” maradnak a máltainál, ami, ha nem is törvényszerű, ám általános igazság. A sok-sok kölcsönös klisét előbbiek „flancosságáról, sznobizmusáról”, illetve utóbbiak „elmaradottságáról, vidékiességéről” különben a North vs. South színházi vígjáték teszi nevetségessé, felfújva őket, mint egy rágógumit, majd hagyva vidáman szétpukkanni.

Mintha a kettősség valahol felbukkanna a ‘festa band club’ kultúrában is. Ha van produktív, és kulturális szempontból szerencsés és nemes rivalizálás a világon, akkor ez egészen biztosan az. Ugyanis a máltai települések védőszentjeinek nemcsak kultusza van, hanem valósággal szembenálló “szurkolótáboraik” is egy azon településen belül, akik saját színeikben, rézfúvós bandáikkal, egymáson tesznek túl a védőszent kegyeit keresve az évről évre megrendezésre kerülő, gyakran többnapos fesztiválokon. Persze minden máltai szerint a saját “festa” az igazi, nehéz lenne tényszerűen győztes hirdetni…

Ilyenkor a “felek” különböző rigmusaikat skandálva, parádés felvonulásokkal és látványos tűzijátékkal próbálnak túltenni a másikon. Azonban, végül két dudásbanda megfér egy városban, és különben is: van egy máltai közmondás, ami úgy szól, hogy „id-demm qatt ma jsir semm”, vagyis: a vér nem válik méreggé. Még ha a családokon és a közösségen belüli rivalizálás néha erősnek tűnik is, az összetartásnak is nagy hagyományai vannak.

A cikk a következő oldalon folytatódik!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!