A pueblo indiánok földjén

Szél kavarta utca szélén állt az adobe ház (vályogház – a szerk.), melyben beszélgettünk.  A porból és agyagból készült épület előtt táncot járt az őszi szellő. Ereje olykor megsuhintotta az ajtó mellett száradó, élénkvörös színben pompázó paprikafüzérek sorát.  Ez a fűszer adja igazán az asztalra kerülő ételek  zamatát, így a piros, vagy éppen a zöld chili leves ízét is.

Olykor a ropogós tűz zenéje bontotta meg a számtalan emléket és érdekességet rejtő fehérre meszelt  ház csendjét,  ahol csendben figyeltem és hallgattam.  A béke uralta a falakat, melyeken számtalan családi kép lógott megannyi kézzel készített, színes szőttes társaságában. A megpakolt polcok “kincsein” már otthagyta az idő a nyomát.

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

A kinti kemencében még sült a kenyér, az illata mindenfelé kavargott a levegőben. Feszült figyelemmel hallgattam, ahogy mesélt.  Néztem, ahogy sötét, erős szálú  haja megcsillant a nap fényében.  Ezen a feketeségen bizony csak az idő, a nap ereje nem változtathat. Arcának minden szeglete szépséget, kedvességet tükrözött.  Itt ült velem szemben, ő mesélt, én meg csüngtem minden szaván. Az összes porcikám átérezte, hogy én  csak egy kíváncsiskodó turista vagyok most, ő meg egy rézbőrű indián. Egyszer majd elmondom neki, hogy mennyi mindent tanultam tőle. Új fejezeteket nyitott meg a könyvemben, egy új világ kapuját tárta fel előttem, és egy új kultúrát szerettetett meg velem.

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

Arcára kiült büszkeséggel mesélt. Törzsének  egyedi  kultúrájáról, a máig élő, jelentőségüket soha sem vesztett tradícióikról, a nyelvükről. A földjüket vesztett őseiről, kiknek életét a történelem sokszor keserű percekkel töltötte meg. Ők még mertek könnyeket ejteni, mert hittek abban, hogy a sírás megszabadítja az elmét a szomorú gondolatoktól. Ők még hallották a süvítő szél üzenetét, és azt is, ahogy a csend beszél. Hallgattak a szívükre, mely az igaz utak irányába vezette őket.

Azt ették, amit a házukat körülvevő föld kínált. Ők még nem romboltak olyan mértékben, mint ahogy azt a mai világban élők teszik. Harmóniában tudtak élni a környezetükkel, a vízzel, a széllel,  a nap és a tűz erejével. Ők azok az emberek akik még hittek abban, hogy minden út egy irányba vezet. Mi már tudjuk, hogy ez nem egészen így van.

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

A rézbőrű lány mesélés közben nagyokat kacagott, néha meg elcsuklott a hangja. A mondatainak ereje volt, és mögöttük őszinteség bujkált.

 “Pueblo indián vér csörgedezik ereimben.  Családunk egy része még a mai napig is  Új-Mexikóban él, az  Egyesült Államok  délnyugati régiójában.  Törzsünk egy a színes állam, 19 Pueblo indián törzse közül. Zárt közösség vagyunk, akik tiszteljük a hagyományainkat és becsülettel nézünk felmenőinkre. Együtt, egy közösségként éljük meg az élet örömeit,   olykor bánatát. A falu előtt ugyan nincs kapu, amit bezárnak, de ide turista nem térhet be. Én már nem itt élek.  A tanulmányaim egy másik államba szólítottak. De nincs is nagyobb öröm annál, mint évente pár hétre visszatérni ide, a nyugalom “szigetére”, a poros utcák uralta jemezi közösségbe. A nagyváros zaja sokszor riasztó, itt nyugalom vár ránk és béke. Jó tudni, hogy ide mindenki tárt karokkal hazavár. Az évente megrendezett ceremóniák biztosítják azt, hogy a törzsi szokások tovább éljenek. Ezen alkalmak során mokaszin kerül a lábunkra, és tradicionális indián ruhákat öltve táncolunk és éneklünk együtt a törzs többi tagjával. Itt mindannyian átszellemülünk, és átérezzük a kultúránk jelentőségét és szépségét. Megtisztul valahol a lelkünk is. Ezek az események nagy jelentőséggel bírnak. Rá kell, hogy döbbenjünk, hogy táncnak és a zenének több ereje van, több, mint azt gondolnánk.”

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

(fotó: Peti-Peterdi Réka)

A 21. század embere meghódítja és rombolja a környezetét, amelyben él. Mindenek előtt egyéni érdekeit tartja fontosnak, az egyénre irányul a hangsúly, nem a közösségre. Egy zajjal teli  világban él kis családjával ahol folyton versengésnek van kitéve. Itt küzd jó esetben minden erejével. Minden áron ki akar tűnni a tömegből, ő akar a legjobb lenni, akire felfigyel egy világ. Farkas törvények uralta életet él. Néha a hitbe kapaszkodik, néha meg megfutamodik előle. Kevésbé türelmes, sokszor agresszív.  Az élet adta akadályokkal így vagy úgy megküzd azért. Folyton spórol. Ha van egy nagy háza, akkor még nagyobbat akar. Hisz a jóból sosem elég. A törzsi közösségben élők jelen orientáltak. Nem az én fontos és a te, hanem a mi és a ti. Együtt dolgozik másokkal, segít, megoszt, adakozik. Csodálja az évszakokat, a természet szépségét, harmóniát keres mindenhol és mindenben. Átszellemült, türelmes és befogadóképes. Kerüli az agressziót. Mindennél többre tartja nagy családját, akikkel együtt él. A vallás a mindennapok fontos része, a vallás maga az élet.

Csak néhányat ragadtam ki a különbségek közül. Örülök, hogy ezt megtehettem. Az itt készült képeimet kérésre nem oszthatom meg veletek, de Új-Mexikóban sok színes fotóm készült, melyeket örömmel csatolok az írásomhoz.

A zenét Peter G. Pasztinak köszönhetem. A cikk mellett látható képek Új-Mexikóban, Taos Puebloban készültek. A hely 1992 óta része a Világörökségnek.

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

(Szívesen olvasnál, beszélgetnél még az Egyesült Államokról? Csatlakozz a Globspot – Magyarok Amerikában csoporthoz!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!