Barcelona: a nyitottság jókedvűvé tesz!

Régóta fogalmazgatom már magamban azt, ami megfogalmazhatatlan, de érzem, hogy napról-napra közelebb kerülök hozzá, egyre élesebben kezd körvonalazódni bennem a kép. Mert az ember önkéntelenül is hasonlítgat, elemez magában, milyen volt a régen és milyen a most, milyenek a városok, ahol éltem, amiket eddig megjártam, amiket az otthonomnak neveztem, ahol boldog voltam vagy éppen fájt a szívem. Egy biztos: a jelenem Barcelona, és ez egy semmihez sem fogható város. Szeretem.

Sok minden hiányzik otthonról a nyilvánvalón kívül is, ilyen a sajtos pogácsa a pékségekben, vagy az, hogy betérhetek bármikor egy könyvesboltba és szemezgethetek a magyar nyelvű könyvek között. Bizonyos dolgok pótolhatóak, például itt is hozzá lehet azért jutni magyar nyelvű könyvekhez, és bármilyen furcsa, de helyben vett Erős Pista figyel a hűtőben, és a mindennapi szilvás-fahéjas teámat is megadja nekem az ég. Talán egy napon még zellergumót is sikerül beszerezni és megtalálni a tökéletes tejfölutánzatot.

De annyi mindennel kárpótol ez a város, nem véletlen, hogy olyan sok külföldi választotta rövidebb-hosszabb időre lakóhelyéül, mondván, hogy nincs még egy ilyen hely! Ott van a tenger állandó közelsége, hogy ha csak egy órád van, akkor is leugorhatsz a partra, és szinte minden nap láthatod a végtelen kék horizontot. Délutánonként fürdőruhában röpiznek a homokban a fiatalok, és egy tenger nélküli ország gyermekeként hollywoodi filmben érzed magad hirtelen, amikor te vagy az, aki vetődik a homokban a labda után és ropog a fogad alatt a homok, mégis csak nevetni tudsz.

Gyönyörű épületek mellett biciklizel jógára menet, felmész a tetőre, és onnan nézel körbe a városra; mögötted a Tibidabon körvonalazódik a templom sziluettje a naplementében, előtted a tenger mossa a Montjuic lábát. Az óra végén a hátadon fekve a csillagos égboltra nézel fel, körülötted a gyufásskatulya-szerű házikókban meleg fény világít. A villamossínek között smaragdzölden nő a fű, és már az apróbb emelkedőkre mozgólépcsőket szórtak szét városszerte. Minden évszakban elsárgult faleveleket sodor a szél a vonalzóval megszerkesztett utcákon, mégsincs szomorkás, őszi hangulat.

Zsúfolt, mégis élhető város ez, ahol nincsenek nagy távolságok, és szinte mindenhova el lehet jutni két keréken is, jórészt bicikliúton. Remek a klímája, gyönyörű, szórakoztató, tele pezsgéssel, lehetőségekkel, kultúrával, eredetiséggel, finom ételekkel, remek bárokkal, mégis mi kellhet még? Minderről hosszú könyveket töltenek meg az útikönyvek, úgyhogy nem szeretném felsorolni az ékességeit és a csodáit, ezeket megteszik helyettem sokan mások, ahhoz jobban értők. Pedig mindez még mind kevés lenne ahhoz, hogy Barcelona önmaga legyen, az igazi titkáról nem szólnak az útikönyvek, mert ez a legnehezebb: az emberek. És itt nem a spanyolokra vagy a katalánokra, nem a pakisztániakra vagy a latin-amerikaiakra gondolok, hanem úgy általánosságban, az emberekre. Aki egy kevés időt tölt el itt, és egy kicsit is érzékenyek a szenzorai és átveszi a hely rezgését, az megérezheti, hogyan gondolkoznak az itt élők, oly sok nép és kultúra keveredésének eredményeképpen, egy barátságos és befogadó színtéren.

A legalapvetőbb, hogy az emberek mosolygósak. Ha az utcán egy idegen emberrel véletlenül összeütköztök a tömegben, akkor rád mosolyog és nem fintorog az alig visszafojtott feszültségtől. (Nem a Ramblán, ott ez azt jelenti, hogy zsebtolvajokkal találkoztál – azért Barca sem tökéletes.) Ha a zöldségesnél várnod kell, hogy egy zacskót téphess a gyümölcseidnek, akkor nem morog senki, hogy miért sürgeted, hanem átadják a zacskót, mosolyogva, majd utána tépnek maguknak.

A mosolygáson felül, az emberek nyitottak és elfogadóak, nem, vagy kevésbé ítélkeznek. Nem véletlen, hogy rengeteg meleg él itt, mert a legnagyobb természetességgel tehetik meg, nem divatosak, nem megbámulni-valók, hanem egyszerűen önmaguk lehetnek. És ez igaz mindenkire, bármilyen külsővel vagy kulturális háttérrel indultak is az életben, és éppen ezért lehet hihetetlenül színes ez a város. Itt a véletlen összehozhat fekete mormon equadoriakkal vagy áldott jó szívű pearcinges-tetkós fiatalokkal, akiknek az erkélyén napoznak a marihuánacserjécskék, de bármit kérsz, azonnal a segítségedre sietnek.

Hirtelen azon kapod magad, hogy sosem látott latin-amerikaiakkal és olaszokkal röpizel a strandon, és magyarokkal, akik ugyanúgy egy otthon ismeretlen, nyitott oldalukat fedezik fel itt. Persze itt is van bánat és itt is vannak könnyek, de mintha mi sem lenne természetesebb, egy pillanat alatt átölel valaki, hogy kisírhasd magad a vállán. Csak egyre kell figyelni, hogy nem adják mindezt ingyen: te magadnak is nyitottnak kell lenned, befogadónak, különben visszapattan rólad a város barátsága.

Valahogy úgy mondanám, hogy jobbak itt az emberek, vagy inkább előnyösebb oldalukat tudják megvillantani. Nem bántják egymást, nincs bennük annyi harag a világ és egymás irányában. Persze lázadnak sok minden ellen, talán mert mélyen beléjük ivódott, hogy a jólét és a boldogság az élet rendje, nem pedig az, hogy kemény szenvedések kövezik ki az utunkat. Az életet úgy fogadják el, hogy az egy jó dolog, és nem egy keserű pirula, amit le kell nyelni, nem is értik, hogy mások miért is gondolnák másképpen? Lehet a város varázsa teszi, a sok napsütés, vagy a másság egyedi keveréke, de itt alapvető emberi tulajdonság a jókedv.

Barcelonának is vannak hibái, hátrányai, itt sincs kolbászból a kerítés, de élvezem, hogy a friss szerelmes rózsaszín szemüvegével láthatom Őt. Csak azt remélem, hogy elég időt tölthetek itt el ahhoz, hogy ha egyszer továbbállok, akkor se kopjon ki belőlem sohasem a város nyoma.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!