Hippik kihalóban – goa-i vízum- és életpanoráma

Goa elsőként hippi-paradicsomként lopta be magát az emberek tudatába, ahol a meztelen szabadszelleműek virágokkal a hajukban, a szexualitásukat explicite a világ elé tárva puszta létükkel tüntettek a fejlett világ több síkon is leképződő maradi és korlátok közé szorító taposómalma ellen. A nemzetközi és a belpolitikában lezajló események fiatalok ezreit ösztönözték Amerikában, hogy új alternatívákat keressenek a létezésre, anarchiára, szabadságra és önrendelkezésre vágyva. De az egy másik történet, ami persze fontos alkotóelem ennek a szubkultúrának a kialakulásában. 

Vegyük a Commonwealth-et és Gandhit. Jött 1947, az elválás és India, mint az első köztársaság, amely független államként megerősítette hozzátartozását az Egyesült Királyság köré csoportosuló exbirodalmi golfklubban. Goa viszont portugál gyarmatként 1961-ig még kolóniaként lavírozott európai hatáskör alatt, ezután szövetségi területté vált, és végül 1987-ben már jócskán elhippisedve nyerte el India 25. államának státuszát. Az érintetlen mesevilág, a régi liberális lakók, akikről már csak legendák szólnak, a keleti vallások misztikus vonzereje és a Nemzetközösség országainak nyújtott korlátlan beutazási és tartózkodási engedélyek összefogtak, hogy megteremtsék a ’70-es és ’80-as évek hippi-mennyországát. 2011-re azonban Goa arculatot váltott. De váltott kormányzót, lakókat, nézőpontot, bevándorlási politikát, drogokat, zenét, spiritualitást, összképet is.

December 22-én Delhiben ültem a szobámban és még fogalmam sem volt, merre indulok, ha el is jutok oda, ahova elindultam, onnan hova tovább és végül, hogy lyukadok ki újra Delhiben legkésőbb 3-án éjszakára? Hideg volt. Delhi nem kímél. Hiába terveztem egy Rajastan-túrát, sivatagi karácsonnyal, rájöttem, hidegben nehezebb spontánnak lenni, ezért lemenekültem délre napsütésért. Útravalónak egy barátomtól házi feladatot kaptam. Derítsem ki, hova tűntek a hippik Goáról?! Komolyan vettem.

Hippibusz

Az első beszélgetésemre szenteste, két trance buli között éjszaka a földúton újdonsült ismerőseimmel kaptatva került sor, ahol szembejött velem egy 60 év körüli, hosszúhajú-szakállú bácsi. Mindez Anjunaban történt, Észak-Goában, amit különböző weboldalak az utolsó hippi rezervátumként emlegetnek. Nekem ez nem tűnt fel, hacsak nem arról van szó, hogy azt az egy-két kóbor individuumot létező csoportként lehetne azonosítani. A kisöreg már több mint harminc éve él itt. De elfáradt, már nem bulizik, mondta. Sokan letelepedtek közülük. Vettek kisházat, kiscsónakkal és asszimilálódtak, kiöregedtek, elöregedtek, elvándoroltak, elhunytak.

A hippik helyét átvették a rózsaszínűre pirult, hízásnak induló külföldi turisták, a goás-pszichedelikus-alteros-reggaes vándor arcok, az egyetembe beleunó hátizsákos kalandorok és a drogok, partik felé nyitott felsőbb réteget reprezentáló indiai nagyvárosi fiatalok. A szemem meztelenül táncoló fenekek, loncsos hajak, kör alakú szemüvegek és virágfüzérek után kutatott a parton, ahogy a ’60-70-es évek sztereotípiái beleégtek tudatomba, de nem nagyon láttam semmi erre emlékeztetőt, csak nagy ritkán egy-két itt ragadt időutazó hippi lerombolódott testtel kószált, vagy csinált valami furcsát békében a parton.

A következő beszélgetésre két nappal később egy tengerparti reggelizőben került sor egy Mick Jaggerre erősen hasonlító nővel, akit megkérdeztem, leülhetek e mellé egy kávéra és beszélgetésre. 18 évvel ezelőtt Goa élére egy hippi-ellenes kormányzó került és újonnan bevezetett vízumpolitikájával, illetve rendelkezéseivel eltörölte a már régóta a Nemzetközösség hippijeinek járó kedvezményeket – mesélte az ausztrál keramikus szomorúan. Ezzel ellehetetlenítette azt, hogy a már kiállított tartózkodási engedélyeket megújítsák és folytassák 15-20 éve megkezdett, azóta megszokott életüket. A gazdaságilag és szociálisan haszontalannak, a turizmusban nem produktívnak és koloncnak titulált érintettek pedig szép sorban felhagytak az eredménytelen próbálkozással és hazautaztak, hogy belekezdjenek egy számukra teljesen idegen életformába.

Chill a paradicsomi plázson

Egy történetet is megosztott velem egy férfiról, aki 14 évig borostyánt és kagylókat csiszolt egy dél-goa-i tengerparton, aztán hazatelepítették mindenféle magyarázat nélkül. Minden művész hippigyanús elem, szól a képlet. Persze az előbb említett flótás természetesen hippi volt tetőtől talpig, viszont a velem szemben ülő, minden külső erre utaló jegye ellenére nem vallotta magát annak. Művésznek igen. De így nem engedték be az országba. Vízumkérelmét visszadobták, és csak mikor rajztanári minőségben tüntette fel magát a jelentkezési lapon, akkor adtak neki zöld utat.

Az persze csak mellékvágány, hogy a különböző szintetikus drogokkal átélt tripjeiről mesélt nekem, és jógától edzett izmos testét a tegnapi motoros borulásban szerzett sebek tarkították, de hát egy hatvanas nő számára ez nem kihívás.

Én lehet, hogy nyugdíjas koromban már nem ilyen ’tripeket’ fogok preferálni, de az élet tartogat meglepetéseket, és lehet, hogy egy átsuhanckodott tranceparti után másnapos képeslapokat fogok gyártani egyetemista unokáimnak.

Ugrás vissza a hippikhez és vízumokhoz. Kiderült, hogy az internet téved. Mindenki majdnem kategorikusan téved. Hippik még vannak. Méghozzá kolóniák. Két helyet derítettem fel, ahol megtalálhatók. Az aramboli strand utáni elhagyatott partszakaszon és titkos kis öbölben még vannak, akik lopva, anyaszülten, kicsit öregen, kicsit alternatívan keresik a nagybetűs békét. Ugyanettől a várostól nem messze pedig még megtalálhatók elszórva szárazföldi kolóniák, ahol letelepedett veteránok művelik az életet. A másik egy apró sziget, amit csak paradicsomnak becéznek és Gokarnától fekszik nem messze valahol az óceánban, de ahol nem szívesen látnak vendégül alkalmi – fotó és sztori orientált – látogatókat.  Sokan államot váltottak és bentebb furakodtak az országban, kikötve valahol Karnakata dzsumbujai és folyói mentén. Őket misztikus köd fedi. A legtöbbnek az idő és a világ ártott.

Úgy tűnik, minden kornak megvannak a maga kreatúrái. Megszüli őket a politikai és társadalmi közeg, az ellenállás, és döntenek egy lázadási forma mellett. Ha innen nézzük, a megújulás szép és egyben szükséges. Miért is kellene leutánoznunk azt a formabontó világot, amit ők alkottak. Helyette alkothatunk mi is valami újat, kereshetünk sajátos megnyilvánulási kilépőket, hiszen annyi mindennel rendelkezünk, amiről ők még csak álmodni sem mertek volna. A jó minták és a rossz minták, amik a nevükhöz kapcsolódnak, pedig szelektálhatóak. Tartsuk meg a virágokat, a szolidaritást, az emberséget, a békés, erőszaknélküli ellenállást.

A rendszerek falai emberekből vannak felépítve és ők képesek arra is, hogy megszüntessék azokat.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!