Így készülj a transzszibériai expedícióra! – 1. rész

A „transzszibériai vasút” kifejezés tapasztalataim szerint még az egzotikus utazások iránt legkevésbé sem érdeklődő elmékben is hajlamos felpiszkálni valamiféle XIX. századi, romantikus érdeklődést. A feltámadó kalandvágyat persze sokakban lelohaszthatja, hogy egy transzszibériai út bizony még napjainkban sem tartozik az egyénileg könnyen leszervezhető projektek közé. Nyári transzszibériai utazásunk krónikája következik.

Az első nehézséget kapásból az jelenti, hogy egy transzszibériai utazást bizony nehéz megoldani Oroszország érintése nélkül. Nálunk nagyobb támogatója kevés van a keleti nyitásnak, de azért azt be kell látnunk, hogy Oroszország Anyácskánál bizony nehéz kevésbé turista-barát desztinációt találni a világban. Kezdjük mindjárt a vízummal: egy EU-s állampolgárnak  az orosz vízum megszerzésénél valószínűleg csak az észak-koreai, szaúdi esetleg a türkmén beutazási engedély megszerzése jelenthet nagyobb kihívást. A többoldalas, több mint húsz pontból álló vízumigénylő formanyomtatvány kitöltése még könnyed ujjgyakorlat, a meghívólevél és/vagy érvényes szállásfoglalás beszerzése még szintén megoldható, ha máshogy nem egy erre szakosodott utazási irodán keresztül. A csaknem húszezer forintos vízumkiállítási díj – csak összehasonlításképpen ennek a kínai vízum kevesebb mint a fele – és az orosz nagykövetséggel szerződésben álló partnereknél megkötni rendelt utasbiztosítás viszont már határozottan bosszantó, pofátlan lenyúlásnak tűnik. Hát még amikor kiderül, hogy az orosz konzulátus csak heti három napon, délelőtt 9-12 között tart nyitva, és a bejutáshoz már kb. reggel hatkor el kell kezdeni a többórás sorban állást az utcán (!) tökmindegy, hogy épp január közepe és mínusz 20 Celsius, vagy júliusi kánikula van. Ha igazán szerencsések és kitartóak vagyunk, a minimum négyórás sorbaállás után, az épületbe bejutva hamisítatlan brezsnyevi hidegháborús hangulat fogad,  mind a belsőépítészeti designt, mind az  ügyintéző tavarisok még orosz bürokraták mércével mérve is elképesztően bunkó stílusát. Első körben ráadásul mindenki csak egy sárga csekket kapott, amit a legközelebbi postán befizetve, aztán lehetett kezdeni elölről a következő sorállást.

2012-ben első oroszországi vízumigénylésemkor szilárdan el is határoztam, hogy első utam egyben az utolsó is lesz. De aztán 2015 tavaszán jött az ellenállhatatlan traszszib…az Ukrajna kapcsán felforrósodott hidegháborús hangulatban – micsoda képzavar! – bizony semmi jóra nem számítottam, azt hiszem jó okkal feltételeztem, hogy Putyinék a vízumkiadások terén is bekeményítenek a hanyatló nyugattal szemben. Ehhez képest – és erre számítottam a legkevésbé – konstatálnom kellett, hogy az Andrássy úton megnyitott új orosz vízumközpont bizony jelentősen gördülékenyebbé tette az ügyintézést. Minden nap nyitva tart, nincs sorban állás, a papírokat persze ki kell tölteni, meg be kell csengetni a lóvét, ennyi.

 

(Fotó: Gyene Pál)

(Fotó: Gyene Pál)

Ettől persze még minden nehézség korántsem hárult el az expedíció útjából. Vegyük a vonatjegyeket! Nos, a közvélekedéssel szemben, olyan, hogy „ a transzszibériai vasút” tulajdonképpen nem is létezik. Ma már számos Szibériát részben vagy teljesen átszelő vasútvonal van, melyek közül talán a Szentpétervár (vagy Moszkva, kinek hogy tetszik) – Vlagyivosztok viszonylatot címkézhetnénk talán legtöbb joggal transzszibériai vonalnak. De ennél ma már a turisták körében jóval népszerűbb a Pekingig tartó transzmandzsúriai és az ugyancsak Peking végpontú, Ulánbátort is érintő transzmongóliai vonal (mi magunk is ez utóbbit követtük utunk során). Nos egyénileg, külföldről jegyet foglalni ezen vonalak bármelyekére, szinte lehetetlen vállalkozás. Épp elég rémtörténetet hallottunk ahhoz a kizárólag cirill betűs, folyton lefagyó, bankkártyáról pénzt lehúzó, de jegyet nem adó online felületekről ahhoz, hogy ilyesmi komolyabban meg se forduljon a fejünkben. Ha még valaki nálunk lényegesen elszántabb és kitartóbb, egyszeri vétellel akkor is max. egy Moszkva-Vlagyivosztok jegyet foglalhat és akkor zötykölődhet több mint egy hétig a vonaton. Olyat ugyanis már nem lehet csinálni, hogy van egy Moszkva-Vlagyivsztok jegyem, de leszállok két napra várost nézni Jekatyerinburgba, aztán visszaszállok, majd megint megszakítom az utat Irkutszknál stb. Ebben az esetben ugyanis napra pontosan kiszámolva kell külön Moszkva-Jekatyerinburg, Jekatyerinburg-Irkutszk stb. jegyeket venni. Ehhez pedig az utazás előtt legalább félévvel már rendelkezni kell egy napra/órára pontosan lebontotta masterplannel, amitől eltérni spontán módon később sem lehet. A transzszib vonalra – különösen nyáron – az utasok zöme már jó előre lefoglalja a helyét, így jellemzően csak hónapokkal előbb lehet jegyet venni, a helyszínen, aznap lehetetlenség.

 

(Fotó: Gyene Pál)

(Fotó: Gyene Pál)

Mindez részben az orosz vonatok kialakításából is következik. Az orosz vasutakon tulajdonképpen csak hálókocsis vagonok közlekednek. Pontosabban az első osztály az európai értelemben vett hálókocsi, általában kétszemélyes fülkékkel, vagononként egy-egy mosdóval. A másodosztály nagyjából az európai „couchettenek” feletethető meg, fülkénként négy lehajtható ággyal, általában még bőven vállalható körülményeket kínál. Az igazi poszt-szovjet szigorítás a harmadosztályon az ún. „platzkartnyij” részlegen kezdődik (mi főleg ezzel utaztunk). Itt is megvan nyomokban a folyosós fülkés kialakítás, de nincsenek elválasztó falak, tehát az egész vagon egy légtér. A „fülkékben” szintén négy lehajtható ágy van, illetve a fülkékkel szembeni folyosó részen is lehajtható oldalról kettő-kettő (mivel itt éjszaka is folyamatosan járkálnak fel-alá a WC-re vagy dohányozni tartó utasok, aludni szinte lehetetlenség). A „plaztkarton” vagononként kb. hatvan emberre jut egy vécé, így folyamatos a sorállás, a higiéniai kondíciókat el lehet képzelni… Egyszóval itt már különösen edzettnek kell lenni ázsiai toalett ügyileg annak, aki helyt szeretne állni.

A legnagyobb gondot mégsem a klozet hanem a légkondi, pontosabban annak teljes hiánya okozza. Valamilyen érthetetlen oknál fogva az orosz vonatokon az ablakok nem nyithatóak, régebbi típusú vagonokban általában gondosan be is vannak szögelve. Az ennek okát firtató kérdéseket általában mindig azzal szerelik le, hogy a vagon „légkondicionált”, csak azt felejtik el hozzá tenni, hogy a légkondi érzékelhetően csak akkor működik, amikor a szerelvény csúcssebességgel robog. Márpedig a transzszib vonalakon a vonat gyakran fél-egy órákat is eltölt az egyes állomásokon, vagy csak simán vesztegel valahol a tajga közepén, a légkondi tehát az utazási idő kb 70 százalékában mégsem üzemel. Nyaranta a vagonokban a hőmérséklet simán felkúszik 40-50 °C-ra, ilyenkor a vagonban bűz és zsúfoltság uralkodnak.

Nem szeretném azonban szükségtelenül dramatizálni a helyzetet, hiszen egy ilyen utazás egy önként vállalt megmérettetés, és a vonatozásnak megvan a vidám oldala is. A nagy összezártság közepette, mindennél teljesebb keresztmetszetet kaphatunk az orosz társadalomról, óhatatlanul is szóba/barátságba/verekedésbe elegyedünk a vagonokban étkező/gyermekeiket pelenkázó/kőkeményen vodkázó orosz családokkal. Esténként az étkezőkocsi – melynek kevéssé bizalomgerjesztő kínálatából mi legfeljebb csak a vodkát mertük megkóstolni – valóságos bulijárattá lényegül át, ahol a kártyapaklik és a vodkás üvegek mellett, akár egy harmonika is előkerül, a vodkagőzös mámorban pedig bármi és bárminek az ellenkezője is megtörténhet az egyszeri utazóval.

Azért, hogy mégse szabaduljanak el teljesen az indulatok, a szerelvény rendjét egy a vonaton folyamatosan fel-alá járőröző „vonatrendőrség” felügyeli. Bár ők csak kirívó esetekben avatkoznak be. Egyébként a vagonban a pravodnyicák (fordíthatjuk talán kalauznak) az élet és halál urai. Általában éltesebb poszt-szovjet asszonyságokról van szó (az orosz vonatokon a kalauzok a legritkább esetben férfiak ), akiket az ötven fokban átizzadt nejlonblúz és harisnya összetéveszthetetlen aurája leng körül. A pravodnyicákkal mégis muszáj jóban lenni, mivel modoruk általában kérlelhetetlen, hatáskörük viszont jóval túlmutat az egyszerű jegyellenőrzésen. Ők osztják az ágyneműt, nyitják-zárják kulccsal a vécéket a hosszabb megállók előtt/után, valamint forróvizet is tőlük lehet igényelni a reggeli teánkhoz vagy instant levesünkhöz (az orosz vagonok mindegyikében van ugyanis egy sajátos, óriási szamovár szerű henger, amiből a pravodnyica hozzájárulásával bármikor lehet forróvizet vételezni az út folyamán).

Érdemes  néhány gondolatot szentelnünk az orosz népléleknek. Aki már járt a világnak ezen a részén, megtapasztalhatta, hogy az oroszok bizony nem kimondottan barátságosak a külföldiekkel. Sőt, azok közül az országok közül, ahol jártam, talán az egyetlen hely (persze a kulturálisan nagyon hasonló Belorusszia és Ukrajna mellett) ahol a helyiek a turistákkal is hajlamosak kimondottan barátságtalanok lenni. Mindez hatványozottan igaz, ha a helyi hatóságokkal vagy a szolgáltató szektor (pl. vendéglátás) bármelyik szegmensével vagyunk kénytelenek kapcsolatba kerülni. Kétségtelen, hogy ennek az amúgy sem túl szívélyes viszonynak az utóbbi években kiéleződött politikai feszültség sem tett túl jót. Szemben a közel-keleti országokkal, ahol a politikai vezetés esetleges nyugatellenes irányvonala az embereket láthatóan egyáltalán nem hangolja az országba látogató nyugatiak ellen, Oroszországban a lakosság messzemenőkig osztja a nyugatellenes érzelmeket. Egy angolul elhangzott mondatért nemegyszer megkaptuk hogy „Fuck You America”. Mindennek persze nézhetjük a jó oldalát is: szemben a felszínesen barátkozó mediterrán vagy közel-keleti népekkel, ha Oroszországban valaki véletlenül jófej velünk, akkor alapos okkal feltételezhetjük hogy ez viszont nem valamiféle remélt anyagi előnyszerzés reményében történik, hanem személyünknek szól.

 

(Fotó: Gyene Pál)

(Fotó: Gyene Pál)

A transszibériai utazásnak egyedül elég sok buktatója van, ezért jobbnak láttuk egy nagyobb csoport védőernyőjében nekivágni az utazásnak.

Folytatás következik!

(Még többet Oroszországról: itt)

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebook-on is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!