Itt éjjel-nappal a Gangesz az origó – Varanasi séta

Ahogy a hotelbe beestünk, egyetlen vágyunk az alvás volt. Megérkeztünk, mégis valahol legbelül még úton voltunk, fent a felhők között, fent az éjszakában, az időzónák még mindig gabalyodtak alattunk, és tessék, itt vagyunk Varanasiban, a tizenkilenc órás rohanás megtorpant, megérkeztünk. India.

Az egészből egyelőre annyit érzékeltünk, hogy végre van egy hely, ami néhány napra a miénk; a hotel, ami valójában egy guesthouse, egy fogadó, de ettől még hotel, és főleg kertje van, verandája, ott asztalok, ahová lehuppanunk, és rögtön egy kedves barna arc hajol felénk: Mit isznak?

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

- Sört. Sört a fáradt utazóknak.

Elénk raknak egy üveget, kolibri röpköd a címkéjén. Kingfischer. Kellemes, híg, hideg ital. A másik asztalnál egy európai pár ebédel. Kezdem otthon érezni magam.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Még néhány lépcső, és egy teraszon át egy másik teraszra lépünk, innen nyílik a szobánk. Az ajtón lakat, talán Shiva táncol rajta. S a kilincs egy szalamandra. A terasz alatt a hatalmas folyó. A fogadó magas sziklafalra(?) épült a folyóparton. A Gangesz. Hát itt alvásról szó sem lehet. Indíts lefelé. Leszórjuk a pakkokat, fényképezőgéppel a nyakunkban rohanunk le az ezernyi lépcsőn, le, a vízhez, ahol bivalyok hűsölnek, emberek fürdenek, szappanozzák testüket és a testüket ölelő gyolcsot.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Slakk-slakk ellőjük az első néhány száz fotót, ami gyakorlatilag semmire sem jó, de az élmény, a látvány, amit magunkévá teszünk, megköveteli. Slakk-slakk, csattognak a gépek.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Észre se vesszük, utolér minket az este. Mi megálltunk, de a napok átrobognak felettünk. Megindulunk a folyó mentén és egyszerre színes tömeg vesz körül; zene szól, egy emelvényen pedig táncosok készülődnek. Puja, amit Pudzsának ejtenek. És akiket botor módon táncosoknak véltem, öt férfi, valójában papok az emelvényen, tüzet gyújtanak, egy dal kezdődik és betölti a teret, rabul ejti a tömeget.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Mi az emelvények és a folyó közé szorulunk, de a folyón is csónakok tömege áll, rajtuk emberek, a dal hosszan ismétli önmagát mint egy mantra, és az öt férfi lassú mozdulatokkal vég nélkül mutatja be a szertartás ismétlődő mozdulatait; áldoznak a Gangesznek, a szent folyónak, az istennő folyónak, ami az égben ered, és mikor a földre zuhant, először Shiva fejére, cseppjei végigszánkáztak dús fürtjein, hogy ezentúl a megtisztulás, az élet folyója legyen. Talán pontosan ezért ennyire szennyezett. Itt, a Puja nem csupán „műsor”, hanem szertartás a folyóhoz, a léthez, a mindenséghez.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

A hinduk szerint az univerzum öt elemből épül: a földből, a vízből, a tűzből, a levegőből és az éterből, a lelkünkből avagy a térből, a megfoghatatlanból, amiben mi is mozgunk, létezünk.

Bennem még az utazás türelmetlensége motozott, és amikor úgy gondoltam, értem miről van szó (egy francot értettem, semmit, csak később néztem utána), akkor ott hagytam a tömeget, tovább sétáltam az immár éjszakai Gangesz partján. A hőmérséklet kezdett kellemessé válni, talán 30 fok alá is süllyedt, a parton emberek sétáltak, ültek.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Többen megszólítottak, beszélgetésünk kimerült annyiban, hogy honnan jövök, á, Magyarország, nagyon szép hely, mondják, hamarosan rájövök, hogy ez amolyan udvariassági forma, és valószínűleg eddig azt sem tudták, hogy ez a hely létezik, és nekem is megfordult a fejemben, hogy talán nincs is ilyen.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Nem csupán a világ egy másik felén jártam, hanem itt tényleg minden más; próbálom megérteni az embereket, hogyan lehet létezni a létnek ebben a formájában. Ázsiára gyakran mondják, hogy mekkora a nyomor, mennyire szegények, de ők ezt nem így látják. Egyébként én sem. Európában az emberek belefulladnak a zsírjukba. Mindenből többet és még többet akarnak, akkor is, ha erre semmi szükségük. Indiában látom a minimumot, és valamilyen bölcsnek, vagy akár együgyűnek nevezhető világlátást. Kinek-kinek, hogy jön ez be.

(Fotó: Szigeti László)

(Fotó: Szigeti László)

A rakpart lépcsőjén a sötétben ül egy férfi. Közelebb megyek, látom, hogy arcán mosoly dereng. Még közelebb lépve feltűnik, hogy könyvet tart kezében, a nyitott oldalakon rövid sorok, talán vers, nem tudom. Annyira sötét van már, hogy nem hiszem, hogy olvas, de talán ismeri ezeket a sorokat, és ahogy ezt végiggondolja, a szöveg boldogsággal tölti el, és hálás azért, hogy ott ülhet a nagy folyóval szemben és semmi sem fontos többé, csak ezek a láthatatlan sorok, amik azért mégiscsak ott vannak.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Azután vannak furcsán öltözött, furcsán kifestett férfiak, szent emberek, babák, így magyarázza később Aman. Mindent, mindenkit lehet fényképezni, akár közelről is, csak a muzulmán nők tiltakoznak, vagy takarják el arcukat fátyollal. Még nekem is furcsa, hogy csaknem testközelből az orra alá dugom a fényképezőgépet, és erőszakosan csitt-csatt kattintgatok, ők pedig vagy megadóan, vagy örömmel tűrik ezt, némelyikük kifejezetten kéri, hogy csináljak képet róla, és meg is nézi, hogyan sikerült.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Bevetem magam a városba. Minden felé üzletek, boltok, tömeg. Ismét a tömeg, a riksák és Tuk-tuk-ok, motorkerékpárok, dudaszó, a sötét és a késői óra ellenére. A főútról befordulok egy sikátorba, és onnan egy másikba, és tudom, hogy örökre eltévedtem. Újabb és újabb sikátorok, üzletek, csillogó fények, számomra értéktelen árutömeg szippantott magába. A tömeg ellenére egy érdekes dolgot vettem észre: senki nem ér hozzám. Egymáshoz sem. Nem tudom, hogyan oldják meg ezt, én Pesten teljes könyökbedobással kelek át keresztben-hosszában a körúton, és arcomon érzem a földre szegett szemű tömeg fújtatását, itt semmi, mellettem három centire rohan a riksa, kikerülünk egy tehenet, és minden megy a maga útján, anélkül, hogy bárkit zavarna. Tuti, hogy anyáznék, ha én vezetném, de itt nyugodtak maradnak az arcok. Nem is igazi emberek ezek. Semmi érzelem? Semmi harag?

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Azután ismét egy szélesebb útra érek, itt viszont bedugult a közlekedés. Egy rendőrkocsi szirénázik tehetetlenül, a kerékpárok kerekei is egymásba érnek, itt már csak gyalogosan lehet úgy ahogy előretörni. Egyre több rendőr áll az úton.

És akkor feltűnik egy tiszta fehérbe öltözött tömeg. Ezek vagy a pékek egyesülete, vagy valami templomi társaság. Mint kiderül, az utóbbi. A fehér ruhások leülnek az út közepére, skandálnak valamit, a rendőrök gyűrűjében, mögöttük egy kis kamionon egy hatalmas Ganesha elefánt áll.

- Mi történik itt? – kérdem a mellettem álló embert.

- A bíróság megtiltotta az istenszobrok Gangeszbe engedését.

- Miért?

- Mindent megtesznek a folyó tisztává tételéért.

- Akkor miért tüntetnek?

- Az istenek tiszták. Be kell engedni őket a szent folyóba!

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

A skandálás ellenére minden békés, én pedig azon gondolkodom, hogyan jutok vissza a hotelhez, amelyek még a nevét, címét sem ismerem.

Azután eszembe jut az egyetlen lehetőség: a szent folyó. A Gangeszhez kell eljutnom, onnan hazatalálok.

Tiszta ügy.

Tetszett az írás? A szerző legújabb, ki-ki válik című könyvéről itt és itt találsz információt!

(Még több cikket olvashatsz Indiáról itt!)

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!