Kalandozások első osztályon Macedóniában

„Alexander the Great”? Talán inkább „Airport the Little” vagy valami ilyesmi. Ennyire oda nem illő nevet ritkán látni reptérnél, mint a szkopjeinél, hiszen ez a légikikötő méretben legfeljebb Sármellékkel kelhetne versenyre. De Macedónia ettől sokkal több – zömében pozitív – meglepetést is tartogatott, miután lehetőségem volt megismerni egy kicsit. Munkaügyben jártam a legdélibb és legszegényebb volt jugoszláv tagköztársaságban, ahol az előítéletekkel ellentétben igenis is lehet színvonalasan eltölteni pár napot.

Macedónia az az ország, aminek már létezése is kisebbfajta csoda. A görögökkel hosszú ideje névvitájuk van, mivel Görögország legészakibb tartományát szintén Macedóniának hívják, ezért félnek esetleges területi igényektől, vagy a macedón nacionalizmus feltámadásától. A boldog együttélés jegyében most a déli szomszéd szépen blokkolja az ország belépését mindenféle nemzetközi szervezetbe. Hivatalosan az ország neve most is Volt Jugoszláv Tagköztársaság Macedónia, bár körvonalazódik egy megállapodás, így valószínűleg Észak-Macedóniára keresztelik át a kicsiny, 2 milliós országot. Az albánokkal is komoly gubancok voltak, 2001-ben volt is némi összetűzés a két ország között, amit az Ohridi Egyezmény zárt le. Azóta sokkal több jogot kap a nyugati országrészben élő mintegy 500-600 ezer (!) albán, még kétnyelvű tévéjük is van. A Nagy-Albánia-tervektől,a szerbekkel egyetemben, a macedónoknak is a hideg futkos a hátukon, de vendéglátóim soha nem felejtették el hozzátenni, hogy addig jó, amíg a koszovóiak utálják az albániai albánokat, a macedón albánok a koszovóiakat és így tovább, nagyjából mindenki mindenkit.

Az út során érdekes volt átmenni az albán többségű falvakon. Ezekben mintha nem lenne polgármester: hol van járda, hol nincs, van ugyan mutatóban egy-két utca, de a házak leginkább össze-vissza állnak, általában félkészen, sok esetben a láthatóan soha le nem vágott bozótban. Vannak olyan falvak, ahol a csillogó-villogó dzsámin kívül szinte egyetlen ház sincs bevakolva, még a 4 szintes családi házak sem; ez azért nem akármilyen látvány. De Macedóniára általában is jellemző a félkész házak látványa: ezek általában hosszú évek óta így néznek ki, egy részük valahol félúton a befejezés, más részük viszont a teljes lepusztulás és a szanálás között.

A macedón falvakban élő albán high society azonban megér egy misét. Itt láthatóan minél gazdagabb valaki, annál magasabb kerítést emel, hogyan aztán annál brutálisabb méretű kapun mehessen be X5-ös BMW-jével vagy Hummer H2-esével. Srdjan, szerb barátom, a belgrádi tévés szerint ez részint a muszlim szokások miatt alakult így, de már csak azért is hasznos, mert így senki sem látja, amikor a csempészárukkal teli kamionokat ki- , vagy bepakolják. Az aktuális pletykák szerint egyébként a csajok adás-vételénél ma már jobban megy a szervkereskedelem biznisz, bár ez nem egy olyan változás, aminek örülni lehetne. Macedóniában sajnos (vagy szerencsére?) nem láttunk olyan néhány pár tucat fős falvakat, amikben 30-40 benzinkút van, ez úgy látszik csak koszovói nevezetesség, fedőbiznisz a csempészmelókhoz. A rosszarcú gangszták házai egyébként általában a stricirokokó stílus pompás reprezentánsai: látszik, hogy drágák, de nélkülözik az európai ízlés írmagját is.

A kb. fél Balatonnyi nagyságú, félig Macedóniához, félig Albániához tartozó, lenyűgöző szépségű Ohreni tó partja a macedón riviéra, aminek fővárosa a gyönyörű, meredek sikátorokkal szabdalt Ohrid. Vannak itt remek szállodák, és olyan színvonalú bárok, éttermek, amik a Balaton partján is ritkaságszámba mennek. Nyugat-európai turista ennek ellenére elvétve akad, a legtöbb külföldi török, bolgár vagy szerb, akik általában luxusautókkal parkolnak be valamelyik menő szálloda vagy étterem elé. Vendéglátóink egészen fantasztikus helyekre vittek a néhány nap során. Bisera, az elegáns és kifinomult, Németországban egyetemet végzett balkáni hercegnő, az egyik szkopjei kereskedelmi televízió szerkesztő-műsorvezetője és Gojko, egy szkopjei napilap újságírója elsőnek Strugába kalauzoltak, ami szintén a tó partján fekszik, úgy fél óra autóútra Ohridtól. A mintegy 25 ezres városban aztán minden megvan, ami a Balkánra olyannyira jellemző. Gyönyörű a tó, szépséges, vadul hullámzó a folyó, amibe amolyan laza nyári tevékenységként a félmeztelen fiatalok a hidakról ugranak le triplaszaltókkal.

Fantasztikus a helyi konyha, és van itt mindenféle népcsoport. Macedón, albán, cigány, török itt békében megvan egymással, ez a színes forgatag mindennek nevezhető, csak unalmasnak nem, ráadásul nagyon barátságosak az idegenekkel. Az óriási vagyoni különbségek viszont itt is feltűnőek: rengeteg a méregdrága BMW, Mercedes kabrió és menő bár, kávézó, ugyanakkor sok a kopott népviseletbe öltözött, láthatóan minimális pénzből élő szerencsétlen, aki kicsit arrébb, a folyóparton mossa kézzel a ruháit. A kisvárosnak mégis egészen fantasztikus hangulata van, bármikor visszamennék újra.

A következő állomás egy hegyi falu, Vevcani volt. Az ehhez vezető út során átmentünk Vileskán, a kurvák faluján, ami arról nevezetes, hogy több kurva van itt, ahány lakó, de tényleg. A nyugodtnak tűnő faluban alig van kicsi, düledező ház, a stricirokokó paloták tucatjai, és az előttük parkoló svájci, német, olasz rendszámú luxusautók azonban sejtetik, hogy lennie kell itt valaminek, amitől más ez a falu, mint a többi környékbeli település. Vevcani, ami híres a fesztiváljairól, viszont megint csak az a hely, aminek varázslatos hangulata van. Rengeteg kis forrás, csörgedező patak és kis ér folyik zubogva keresztül a meredek hegyoldalba épült falun, néhány egyenesen a kerteken át, vagy a házak alatt. Feljebb gyalogolva gyönyörű sétát lehet tenni a hegyen, ami éjszaka diszkréten ki is van világítva. Fantasztikus, és egy turistával sem találkoztunk közben, ami még vonzóbbá teszi a helyet. Ráadásul van néhány aprócska régi, kopott ortodox kápolna is, amiknek teljesen magával ragadó hangulatuk van. Szinte illatuk van, aurájuk, ami nagyon is hatással van az emberre. Rám legalábbis biztosan. Vendéglátóink kiemelték, hogy Macedóniában itt lakik arányaiban a legtöbb diplomás ember, és a menő diplomaták, szkopjei ügyvédek gyakran vásárolnak a szintén félkész házakkal teli, ám bájos faluban valami félkész kis nyaralót maguknak. Azért meg tudom őket érteni.

Szkopje egy érdekes eset. Ha valaki szeretné Budapestet egy szuperhatalom rendkívül tiszta, jól szervezett és rendezett gigapoliszának látni, mindenképpen keresse fel Szkopjét. A több mint 600 ezres város, ahogy Ognen, egy másik helyi tévés fogalmazott, a „keveréke a mindennek és a semminek”. Mivel 1963-ban egy földrengés elpusztította az épületek 90%-át, alig maradt látnivaló, a Vardar folyó kicsi és koszos, és mintha mindenhol, folyamatosan építkeznének. Ezt sajnos ebben a városban is meglepően nagy arányban hagyják félbe, az építkezés legkülönbözőbb fázisaiban. A vakolatlan 10 emeletes lakótömbök látványa a teljesen vadul burjánzó, minden gondozást nélkülöző parkokkal valahogy nem keltette fel a vágyat bennem, hogy ott lakjak.

Itt is jellemzőek a nagy különbségek: a legalább 30 éves, a tetejükön iszonyatos füstfelhőt eregető, gőzhajószerű buszok olyan panelházak mellett húznak el, amik gondozatlan „parkjában” nem ritkán lovak (a helyiek szerint csakis albán lovak) legelnek. Emellett persze ott parkol a járdán az X5-ös BMW és az ML Mercedes, ami itt egyébként nem számít bűnnek, mivel elegendő mennyiségű parkoló híján mindenki, de tényleg mindenki a járdára áll. Egy sarokkal arrébb már ott egy olasz dizájn bútorbolt, ahonnan éppen egy gyönyörű szőke hölgy jön ki vaskos katalógusokkal a hóna alatt. Itt kis területen minden szociokulturális és vagyoni osztály fellelhető, kis túlzással egy majdnem harmadik világ és egy első világ él egymás mellett. Középosztály szinte nincs, a civil társadalom pedig csak lassan formálódik.

A város amúgy nyüzsgő és vibráló, de elsőre nehéz megfogalmazni, hogy mi az, ami rettentően zavaró benne. Másodikra azért megy: nincsenek városi övezetek és mintha nem létezne városi főépítész. Itt toronyház mellett földszintes viskó áll, üzem mellett lakóházak, belvárosban koszos autószerviz, minden kaotikus és összevissza. A kormány sokak értetlenkedésre egy vagyont tapsol el épp arra, hogy köztéri szobrokkal szórja tele a várost. Szkopje főterén most is éppen egy gigászi lyuk tátong, ami egy akkora Nagy Sándor szobor alapja, aminek valószínűleg csodájára fog járni a világ.

Na és a közlekedés: Elena, az egyik helyes macedón lány úgy száguldott át folyamatosan a piros lámpákon 170 lóerős Seat Leon FR-jével, miközben megállás nélkül csacsogott bájos akcentusával, mintha ez teljesen hétköznapi lenne errefelé. Olyan helyekre parkolt, amiért Magyarországon börtönbe csuknák az embert, ő azonban csak mosolygott, nézte, hogy nem tartunk fel senkit, nem lehet baj. A kaja azonban itt is szuper, durván a budapesti árak felébe kerül minden, a lányok szépek és kedvesek, az éjszakai élet pedig pezsgő és izgalmas. Végül is mi kellhet még? Az ország egyébként annyira olcsó, hogy a tévés Ognen szerint „havi 400 euróból vidéken, havi 500-600-ból pedig már Szkopjében is Isten vagy.” Remekül hangzik.

Ötcsillagos szálloda egyébként nem sok van, de a vadonatúj szkopjei Queen’s Hotel tényleg pompás, az Ohreni tó talán legkomolyabb szállodája pedig az ötcsillagos Inex Gorica, ahova munkaügyben is mentem. Még a múlt rendszerben épült, de minden igényt kielégít, a fekvése pedig fantasztikus. A teraszokról gyönyörű kilátás nyílik a tóra és a távolban homályosan látszódó Albániára, a helyiek szerint a pokol legmélyebb, irtóztató bugyrára.

A tavon hajóztunk is egyet este és éjszaka, a sziklára épült sok százéves ohridi kápolna a tó felől nézve is döbbenetesen szép. Persze a hajóút hamar a volt jugoszláv tagköztársaságok enyhén részeg újságíróinak és tévéseinek sírva vigadásába torkollott, ahol – miközben elképesztően letargikus slágereiket énekelték egymás nyakába borulva – Jugoszláviáról álmodoztak, az országról, ami erős volt, hatalmas, rettentő hadseregétől pedig még az olaszoknak is tele volt a gatyájuk. Közben én a románokkal a helyi Szkopszko sört vedeltem, és próbáltam valahogy felvenni a jugó diszkózene ritmusát.

Végül a nevezetes jugó seregről egy sztori: egy helyi tévés barátunk mesélte, hogy előző este több szkopjei is felhívta őket, hogy UFO zuhant le a fővárosban, más telefonálók szerint amerikai vadászgép, mások szerint pedig amerikai robotrepülőgép. Felhívták az amerikai követséget, akik szerint az USA-nak egyáltalán nincsenek is robotrepülőgépei, így aztán maguk jártak utána a rejtélynek. Kiderült, hogy egy rég bezárt bánya egyik kürtőjét még a ’80-as években kísérletezésre használta a jugoszláv hadsereg, és valami hiba folytán most, 2010-ben kilőtt a lyukból egy több száz kilós fémhenger. Ez aztán ráesett egy fészerre, ahol megölt egy embert és megsebesített hármat. És ehhez hasonló sztoriból akad még néhány száz…

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!