Hányavetett Útinapló II.rész

A gépünk este szállt le Sydney-ben, trópusi hőség fogadott minket, magas páratartalommal. Legalábbis erre emlékszem, mint első benyomásra Ausztráliából.

A forróságérzetre utólag már azért nem mernék megesküdni, mert tekintve, hogy a gépen elég hűvös volt, és pulóverben ültem végig az utat, az álmosságtól vezérelve leszállás után arra jutottam, hogy nem vetek le semmit, ne kelljen még azt is cipelnem, így eléggé meleg öltözékben, minden eleganciát mellőzve vánszorogtam végig a repülőtértől fél Sydney-n át a szállásunkig.

Egy hostelben szálltunk meg az első két éjszaka a Kings Crosson. Nem tudom, a párom hol olvasta, hogy ez a város központja és leghíresebb kerülete, mert én meg mertem volna rá esküdni, hogy teljesen mást olvastam róla. Az emlékeim nem csaltak: Kings Cross inkább hírhedt, mint híres.

Annak idején a Vietnamból hazafelé tartó amerikai katonák “pihentek itt meg”, feledve kicsit – egy -egy szépasszony karjai között – a háború borzalmait. A kerület rendeletetése azóta sem változott. Hogy kihasználjam magyar nyelvünk sokszínűségét és finoman fogalmazzak, a kerület főutcája tele volt örömlányokkal. Az egymás hegyén – hátán álló night clubbok előtt a filmekben látott szekrényméretű kidobó emberek jöttek-mentek. Kis útitársam azonban, mint mindig, most is bizakodóan tekintett a jövőbe.

Hiába, a hostel tisztán tükrözte környezete állapotát, szobánk a hostelét.

Következő reggel azonban, az első éjszaka kevésbé szemetgyönyörködtető látnivalói után azzal szembesültünk, hogy az utca nappal egy teljesen más arcát mutatja. Színdarabokban szoktak lenni azok a jelenetek, ahol minden zajos, sötét, bűntől szagos, majd hipp-hopp, feketébe öltözött, a néző számára láthatatlan alakok átpakolják a díszletet, minden kivilágosodik és egy teljesen normális kisvárosi kép tárul elénk.

Ezt láttuk mi is másnap reggel. A nightclubok ajtajai becsukódtak, hogy átadják a főszerepet a kis reggeliző-helyeknek, pékségeknek. Két cappuccino és croissant után végre elindultunk, hogy megnézzük Sydney legfőbb nevezetességét, az Operaházat.

Az Operaház

A Circular Quayre, Sydney kikötőjébe érve – ami a külvárosok felől tartó, a városban már földalattivá lényegülő vonattal és busszal egyaránt megközelíthető- olyan kép tárult a szemünk elé, amit soha nem felejtek el.

Az Operaház és a Harbour Bridge együttes látványa olyan lenyűgöző, amit én képtelen vagyok méltó szavakkal leírni. Én még ilyen szépet nem láttam. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen elementáris erővel képes hatni a természet által megrajzolt öbölnek és az emberi alkotás precízségének összeolvadása. Ez a város a kikötőjével maga a csoda. Az öböllel szemben állva, jobb oldalon, mint egy óceánból kiemelkedő kagyló fehéredik az Opera House pikkelyekként csillogó tetőszerkezete. Baloldalon a Harbour Bridge ível át a maga 503 kilométerével az öböl felett.

A Harbour Bridge

Az Operaházhoz vezető sétálóutca az egyik kedvelt helye nemcsak a turistáknak, de a város lakóinak is. Munka után az emberek idejönnek meginni egy-egy pohár italt. Az egyetlen bárban, amelynek asztalai végeláthatatlan hosszúságban nyúlnak el egészen az Operaházig, élő zene szól. Mozdulni sem volt kedvem onnan. Ennyi szépséggel egyszerre ritkán találkozik az ember. Így nem csoda, hogy másnap is visszamentünk, mást sem akartam még látni, csak a kikötőt. Azt a helyet, ahol kevesebb, mint kétszázötven éve az angliai börtönökből fegyenceket szállító hajók első flottája kikötött, hogy új hazát találjon azoknak, akiket az európai társadalom kivetett magából. Hogy mindig lehet újra kezdeni és jobban csinálni, arra Sydney kiváló bizonyíték.

Mi még többször visszatérünk Sydneybe, de székhelyünket a következő napon áttettük Campbelltown és Leumeah közé, egy erdőbe, egy családhoz, egy állatok nélküli farmszerűségre, Sydneytől 40 percnyi vonatútra és dolgozni kezdtünk. Erről és arról, hogyan palántáztam Ausztráliában, a folytatásban írok majd.

Fotók a szerző hozzájárulásával

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!