Levelek San Vincenzóból  (2): mediterrán életérzés az ókor óta

San Vincenzo Toszkána szívében, az etruszk partvidéken található, ahol a tenger kékje gyakran egybeolvad az ég színével, és ahol a domboldalon olajfák zöldellnek.

Pisától nagyjából 70 km-re, délre fekszik, a vonatközlekedés – véleményem szerint – kiváló, és az sem elhanyagolható körülmény, hogy a vasútállomás a központ oldalánál van, tehát könnyű eligazodni. Nálam mondjuk az első alkalommal nem így volt, de másoknak simán összejöhet. Utólag elnézve pedig: ha már valaki kicsivel is élelmesebb nálam, az könnyen célba ér, ha vonattal robog be kisvárosunkba.

San Vincenzót én városnak hívom, de nem az, a 6-7000 lakosával Olaszországban commune-nek minősül, tehát egy nagyközség inkább.

A település központja elég kicsi, könnyen bejárható: ha kutyafuttában végigsétálunk, és nem nézegetünk nagyon körül, 5 perc alatt átérhetünk egyik feléből a másikba. Nagyjából olyan hosszú lehet, mint a Vörösmarty tér és a Deák közötti távolság.

Nyári estéken viszont fél óra kell ahhoz, hogy az ember szó szerint átverekedje magát a centrumon, a turisták ugyanis heringekként lepik el a “belvárost”, és a tyúklépés a maximum sebesség, amivel haladni lehet.

Így a fagyi evéssel sem érdemes megvárni a késő estét a turistaszezonban, mert minden egyes fagyiárusnál, bárnál, cukrászdánál az utcán kígyózik a sor vacsoraevés után. Jobb az ilyet lerendezni délután, amikor még az olaszok nem keltek fel a délutáni alvásból. Pár fagylaltos ilyenkor is nyitva tart, tekintettel a külföldiekre, de minden más üzlet bezár.

A délutáni szieszta ideje, vagy ahogy itt mondják: riposo…Igen, a turizmus világát ez a kettőség uralja. Rengeteg munka van, pihenőnapok nincsenek vagy maximum heti egy, de az olaszok többsége a délutáni alváshoz és a nyitvatartási időhöz általában ragaszkodik.

Amiben nincs is kivetnivaló, hiszen itt – sok esetben – csak a délutáni egy-két óra pihenés jár a sok esetben reggeltől késő éjszakába nyúló munkáért.

A télre ugyanis San Vincenzo kiürül, így az itt élőknek, valamint az itt dolgozóknak a nyári szezon az, amikor meg tudjak szerezni az egész évre való betevőt.

Délután 4-kor viszont felébred a város, az üzletek kinyitnak és mindenki, aki él és mozog, vagy legalábbis olasz, kávé után néz.

Espresso, és soha nem cappuccino után, hiszen itt a helyiek a tejhabos csodát csak reggelire isszák.

A főszezon azonban az eddig leírtaknál sokkal több látnivalót kínál.

Utcai árusok nyújtják meg akár négyszeresére is a sétálóutca hosszúságát, és az egyébként napközben autóútkent funkcionáló aszfalton rögtönöznek minden este “zsibvásárt”.

Itt mindent lehet kapni: különféle színes vagy éppen pasztellárnyalatú dísztárgyakat-képeket Toszkánáról, miniatűr házakat, kertecskéket, amik életképeket varázsolnak a szemünk elé, szebbnél szebb ékszereket, de akár törppillás öngyújtót is. Ez utóbbit le kellett írnom, mert nagyon tetszett, kifejezetten jópofa volt.

És meg kell jegyeznem, ezek a kis emléktárgyak nem is giccsesek. Ízlésesek és kedvesek, ellentétben a legtöbb üzletet uraló hipermodern dizájnos szürke, fekete poharakkal, edényekkel, vázákkal.

A kis színes kütyük inkább varázsolnak otthont számomra, mint egyszínű társaik, de persze kinek a pap, kinek a papné. Aki kevésbé romantikus alkat, és nem akarja feltétlen orgonavirágos vagy napraforgós csészékkel berendezni a konyháját, az garantáltan megtalálja a legújabb tervezők edénykollekcióit a “belvárosban”.

Ha a női kiegészítőket nézzük (elnézést uraim, ezt a részt önök átugorhatják): igazi gyöngyszemeket lehet itt találni, és jobban megéri az utcai árusoknál venni fülbevalókat, nyakláncokat, karkötőket, mint az üzletekben. Míg ott ugyanis tömegárut vesz az ember, amit máshol is megkap (csak kissé borsos áron), addig a “bazárban” gyakran egyedi tervezésű, kreatív és valóban szép holmikhoz lehet hozzájutni.

De nemcsak efféle látnivaló akad errefelé. A nyári estéket ugyanis kulturális programokkal fűszerezik, mégpedig szabadtéri kulturális programokkal.

Júliusban és augusztusban minden napra, de minimum minden második napra jutott valami lélektápláló esemény: Verdi-est a filharmonikusokkal, blues-est, és egyéb komoly-és könnyűzenei koncertek, hol a kikötőben, hol egy parkolóban a központ és a kikötő között félúton, hol a templomkertben. A torony lábánál pedig a helyi újságíró faggatott időről-időre írókat, színészeket, de nemcsak művészembereket ám, hanem például orvosokat is. Természetesen a nézők is beleszólhattak, kérdezhettek. Minden estére jutott meglepetés vendég is, a programban szereplő mellett, és minden beszélgetés végén kisorsoltak a nézők között egy könyvet, íróvendégnél természetesen magáét a szerzőét.

Mindez a torony kertjében, ahol balra nézve látod a sétálóutca forgatagát, jobbra nézve a kikötőt a mögötte morajló tengerrel. Szép ide kisétálni nyári estéken, nézni a tenger hullámain integető Hold fényét és arra gondolni, hogy itt már az ókorban is éltek emberek, és ugyanezeket a hullámokat hallgatták, ugyanezeket a csillagokat csodálták.

De erről a későbbiekben.

Folytatása következik.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!