Oroszország 8 nap alatt – I. rész

Mióta elolvastam Tolsztoj Anna Karenináját, azóta szerettem volna elmenni Oroszországba, mégis erős kétkedéssel indultam el. Komoly előítéleteimet egy vírusfertőzéssel tűzdelt ukrajnai látogatás, valamint az oroszokról hallott, általában nem túl dicsérő történeteknek idézték elő, de szerencsére ezek végül hamisnak bizonyultak. 

Észak Velencéjébe hétórás repülőút után érkeztünk meg, amit hosszas sorban állás követett a vízumellenőrzésnél. A vízum egyébként nagyjából 8000 forintba kerül, és ha nem utazási irodán keresztül intézzük, akkor állítólag elég hosszú a procedúra, de még így is heteket vett igénybe. A vízumellenőrzést viszonylag komolyan veszik, megkérdezik, jártunk-e már Oroszországban (vagy a Szovjetunióban) valamint, hogy hova megyünk az országon belül. Az ember ilyenkor mindig érez egy kis gyomorgörcsöt, még ha nincs is rá oka, de a határőrök a szakmájukból fakadó szigorú nézésen kívül, kedvesek még este 11 körül is, és viszonylag jól beszélnek angolul, amit a reptér többi dolgozójáról nem lehet elmondani.

Az útlevelünkbe, amit egyébként a szállodák elvesznek és nem is adnak vissza ott tartózkodásunk ideje alatt, kaptunk egy migrációs lapot, amit mindenhol lepecsételtek. Miután túlestünk az ellenőrzésen, jött a következő megpróbáltatás: a csomagjaink megszerzése. Miután a bőröndjeink a landolást követő két órában nem kerültek elő, és kérdezősködésre csak azt a választ kaptuk, hogy várjunk, amíg ki nem írják. Mi vártunk. Amikor is az egyik utastársunk szólt, hogy a csomagjaink ott keringenek az egyik futószalagon anélkül, hogy ezt a kijelzőn írták volna.

Ez a kis malőr volt a legbonyolultabb dolog a nyolc nap alatt, hiszen idegenvezetővel és turistabusszal mentünk. Úgy gondoltuk, ahhoz, hogy 8 nap alatt meg tudjunk mindent nézni Szentpéterváron és Moszkvában, szükség van egy előre megszervezett útra. Ennek a jó oldala, hogy nem volt más dolgunk, mint beülni a buszba és figyelni arra az információtömegre, amit az idegenvezetőtől kaptunk. Az árnyoldala egyrészt az, hogy anélkül, hogy az ember elvegyülne egy ország lakosai között és látná a mindennapjaikat, nem igazán tud megismerni egy népet. A másik negatívum pedig, hogy ilyenkor nem válogathatjuk meg az útitársakat, ami egy 26 fős, teljesen vegyes korú csoport esetében vezethet feszültségekhez.

A reptérről még egy kb. egyórás út várt ránk a szállodáig, ami a Nyevszkij proszpekt (sugárút) egyik mellékutcájában volt, a Moszkvai pályaudvar közvetlen közelében. Mivel a város lakossága 5 és 6 millió lakos közé esik, így érthető, hogy az éjszakai forgalom is igen nagy. Ezt tetézte, hogy mi az orosz fehér éjszakák végére értünk oda, amikor a szentpéterváriak késő estig a városban szórakoznak.

(Fotó: Kovách Márta)

(Fotó: Kovách Márta)

Az év ezen időszaka onnan kapta a nevét, hogy a nap ilyenkor csak kis időre megy le, mivel a város a 60. szélességi fok közelében fekszik. Csak nagyon későn, olyan fél 11 körül jött el a teljes éjszaka. A kávézók és bárok is sokáig nyitva voltak, a boltok viszont nem. Mi az első este bele is sétáltunk ebbe a csapdába, ugyanis senki sem tanácsolja, hogy Oroszországban a csapvízből igyunk, így kénytelenek voltunk az éjszaka közepén ivóvizet keresni, mert az nem volt a szállodában sem hozzáférhető. Erre csak egy esélyünk volt a környéken, egy kávézóban, ahol horribilis összeget hagytunk ott 4 üveg, 2 dl-es vízért. Palackja 170 rubel (1020 forint) volt. Mint kiderült egy egyszerű boltban vagy az utcán a 2 literes változat kb. 70 rubelbe kerül (420 forint).

A szállásunk egy háromcsillagos szálloda volt, de az ellátás minősége talán kicsit alulmaradt a megszokottnál, legalábbis a szervezettség tekintetében. A reggeli például finom volt és bőséges, de amikor a szálloda összes vendége egyszerre próbál meg ugyanazokból a tálakból szedni, akkor erőteljesen olyan érzésem támadt, mintha az Éhezők viadalának egyik véres jelentébe csöppentem volna.

Szentpétervár

A város története alig 300 éves, de felbecsülhetetlen a szerepe Oroszország történelmében. 1703-ban alapította Nagy Péter cár azzal a céllal, hogy létrehozzon egy európai várost, melyet a cárok székhelyévé, így az ország fővárosává tehet. Bár a kor építészei azt mondták, hogy a vállalkozás veszélyeket is hordozhat, hiszen az új várost a Néva torkolatának mocsaras részére képzelte el az uralkodó, Nagy Péter vasakarattal megvalósította tervét, 42 természetes és 2 mesterséges szigeten létrehozta az északi Velencét. A várost a Néván kívül még 3 folyó és 60 csatorna szeli át.

Az építkezést a cár a Nyúl-szigeten, a Péter-Pál erődben indította el.

(Fotó: Kovách Márta)

(Fotó: Kovách Márta)

Háborús időkben kezdődött az építkezés, ezért vörös falai 24-26 méter magasak és 4-6 méter vastagok. Az erőd legfontosabb épülete a Péter-Pál székesegyház. A görög-keleti templomok esetében elterjedtebb, hogy nevüket védőszentjük, ez esetben szentjeik után kapták. Az építmény híven tükrözi a cár ama vágyát, hogy a város a nyugati kultúra felé való nyitásnak a székhelye legyen, ugyanis nem orosz, hanem a Nyugat-Európában ekkorra uralkodóvá vált barokk stílusban épült. Aranytűszerű tornya 122,5 méter magas.

(Fotó: Kovách Márta)

(Fotó: Kovách Márta)

A templom belseje is barokk stílusban épült, de magán hordozza a pravoszláv templomok hagyományos elemeit, mint például a cár kapu, ami elválasztja a templomot és egy belső baldachinos teret, ahol a szent tárgyakat tartják.

(Fotó: Kovách Márta)

(Fotó: Kovách Márta)

A kapu két oldalán található az ikonosztáz, ami tulajdonképpen egy aranyfal, amit ikonokkal (szent képek) díszítettek. Az ikonosztázt jellemzően Jézust és Máriát ábrázoló képek borítják. Mivel a templom a cárok számára készült, így Krisztus és Mária tradicionális cári ruhában láthatóak, amivel azt kívánta a művész kifejezni, hogy az uralkodók hatalma Istentől származik.

(Fotó: Kovách Márta)

(Fotó: Kovách Márta)

Ez a templom adott helyet a 2-3 órás pravoszláv szertartásoknak, illetve a cárok temetkezési helye is volt. Síremlékeket látni lehet mindenfelé a templomban, de maguk a koporsók két és fél méter mélyen vannak a templom alatt. Többek között itt van eltemetve Nagy Péter és Nagy Katalin, valamint a Romanov család. Érdekes módon II. Miklóst és családját szinte rajongás övezi ma Oroszországban. 1998-ban temették ide azokat a csontokat, amelyek 98%-os egyezést mutattak a ma élő Romanovok DNS-ével. A teljes család jelenlétében helyezték  végső nyugalomba a hányattatott sorsú uralkodói család hamvait. Alexandra Fjodorovnának, II. Miklós cár anyjának pedig az volt a végakarata, hogy ha elvonul a szovjet vihar, akkor őt is családja mellé temessék. Ez 2004-ben meg is történt. Ő volt az, aki elkeseredetten kutatott Anasztázia nevű unokája után, aki állítólag túlélte a cári család kivégzését. A kis hercegnő vélt földi maradványai is itt vannak eltemetve.

(Fotó: Kovách Márta)

(Fotó: Kovách Márta)

Amikor a templomban voltunk, egyszer csak egy hangos dörgés rázta meg a templom csendjét. Egy ágyú volt, amiből tradicionálisan minden délben leadnak egy lövést, ezzel jelezve az időt.

A szigeten több épület is őrzi Nagy Péter emlékét, például egy csónakház, melyben megtekinthető a cár hajója, amelyen elsajátította a hajózás mesterségét. Péter egyébként Hollandiában, építőmunkásnak állva tanulta meg a hajóépítést. Állítólag annyira keményen dolgozott, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy ő minden oroszok cárja. Péterről tudni érdemes még, hogy állítólag hatalmas feje és nagyon kicsi végtagjai voltak. Ennek ellenére egy olyan szobor áll a szigeten, amelyen aránytalanul kicsi feje, a végtagjai pedig nagyok.

Folytatás következik!

(Még többet Oroszországról: itt)

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebook-on is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!