Szerelem első látásra – randevú Chicagóval

Biztos vagyok benne, hogy érzelmi kapcsolat nem csupán két ember között alakulhat ki. Ha csak egyetlen olyan helyen jártatok már életetekben, ahova megfogadtátok, hogy visszatértek, mert kialakult valami megmagyarázhatatlan forrásból eredő szoros kötődés, köztetek és a város között, akkor tudjátok, miről beszélek.

Mert hazatérve mindig van egy pillanat, érzés, benyomás, illat, hang, képsor vagy egy érthetetlenül ismerős arc, ami a napi rohanás közben visszarepít egy másodperc töredékére pontosan oda. És ezt most nem az aktuális új kedvencekre értem, mikor nyaralásból hazatérve mindig az újtól vagyunk elájulva, a régi emlékek pedig beporosodnak. Hanem arra a városra, amelynek pár pillanata masszívan bevésődik az emlékezetünkbe. Mert ahogy az emberi kapcsolatok is érzelmekre, érzésekre épülnek, úgy a városokhoz fűződő viszonyunk is. Annyi mindent kiválthat belőlünk egy szimpla utazás: közönyt, boldogságot, vidámságot, várakozást, izgalmat, szeretetet, csalódottságot, szerelmet, undort, sírást és nevetést. A város, amelyben önmagadra találsz és a város, ami nem a kedvenceddé, hanem a lelkeddé válik. Az én szívem egyik pici csücskében New York és Isztambul mellet az idén helyet szorított magának Chicago.

Városkép a folyóról

Kapcsolatunk szó szerint viharosan indult, már a városba érkezéskor Chicago megvédte a Szelek városa címét. Ám már az első reggel szokatlan baráti hangnemben telt, ugyanis a chicagói kertváros igyekezett otthonossá varázsolni nekem az ismeretlent. Már amennyire otthonosnak mondható korán reggel az utcáról felszűrődő magyar káromkodásra felébredni. Nem csalás, nem ámítás, az utca túloldalán a Globspot nyomdafestékét nem tűrő, és nem pont Kazinczy- díjas párbeszéd fültanúja voltam. Meg persze az egész utca, még csak ébredezett a város, de hát mennyi az esély arra, hogy ugyanabban a kertvárosi utcában, pont a szomszédos családi házban, ahol egyébként is egy török család lakik, egy magyar lány ébredezik? Na, nem mintha szerintem érdekelte volna őket.

Chicago belvárosa

Mint minden új dologba általában, egy addig ismeretlen város felfedezésébe is, előítéletek nélkül vág bele az ember. Elvárások, remények nyilván vannak melyek többé-kevésbe teljesülnek is így vagy úgy. Nekem nem is igazán voltak elvárásaim, illetve ami volt elképzelésem, az sem úgy alakult, ahogyan terveztem. Sokkal jobban. Mint minden vihar után, itt is kék éggel és szikrázó napsütéssel indult a nap. Vagyis Chicago kért és kapott még egy esélyt. Tiszta lappal újra kezdtük. A város se perc alatt elbűvölt és nem kellett sok, hogy rájöjjek, mi az a – számomra – különleges vonzerő, ami teljesen elvarázsolt. Azt hiszem, ha New Yorkot és San Francisco-t összegyúrnánk, megkapnánk Chicagót. Jártam még pár éve mindkét városban és nagy rajongójuk lettem, így elmondhatatlanul örültem, hogy találtam egy helyet, ami ötvözi a várost, ami sosem alszik, és a nyugati part ékszerdobozát. Chicagóban benne van New York nyüzsgése, lüktetése, romlottsága, az eszméletlen felhőkarcolók és építészeti csodák, a régi és a modern keveredik egymással. Ugyanakkor magában hordozza San Francisco kifinomultságát, eleganciáját valamint azt a szépséget és nyugalmat, amit számomra SFO nyújt.

Órákat barangoltunk céltalanul Chicago utcáin és mégsem éreztem magam elveszettnek. Nem éreztem, hogy bármi baj történhet, mert letértünk a megszokott, helyes útról. És mi az a sok minden, amivel Chicago egy szempillantás alatt levett a lábamról? Kezdeném talán a Szél kapuval, habár a legtöbben a Babként ismeritek, mivel az óriási építmény, amin visszatükröződik a város képe, úgy néz ki, mint egy gigantikus babszem.

Cloude Gate

A kisebb-nagyobb utcák telis-tele virágokkal és fényárban úszva könnyedén győztek meg arról, hogy még mindig jó helyen járok. A várost keresztbe-kasul szeli át a Chicago folyó, ahol akár hajókázni is lehet, és ami elbűvölő, ugyanakkor kontrasztos városképet kölcsönöz Chicagónak.

Naplemente

Nyilván Chicago sem bízik semmit a véletlenre, ezért úgy, mint New Yorkban az Empire State Building vagy Las Vegas-ban a Stratosphere Tower, itt a John Hancock Center épülete nyújt lehetőséget arra, hogy 97 emelet magasból csodálhassuk meg a várost egy vacsora mellett.

Kilátás a 97. emeletről

Vacsora Chicago tetején

A város nyújtotta lehetőségek közül az abszolút adu-ász a Michigan-tó, ami akár végeláthatatlan tenger is lehetne, vitorlásokkal, hajókkal, stranddal, kikötővel. Úgy keretezi be Chicagót, mint egy tökéletes festményt.

Michigan-tó, Chicagóval a hattérben

Mindezek csupán apró szeletek, fényképek, szavak, amit át tudok adni Chicagóból és az ott töltött idő varázsából. Mert valóban varázslat volt, ami ott történt: rátaláltam a helyre, amit olyan rég óta kerestem, ahol elmondhatom, még ha nem is vagyok otthon, Magyarországon, hogy hazaértem. Akárcsak emberek, vannak városok az életben, amikről tudjuk, hogy csak egy rövidebb időszakot tesznek széppé utunk során, nem tervezünk velük hosszú távra. És van a másik csapat, amely tagjaival összekötnéd az életedet, de legalábbis annyira szoros barátság alakul ki, hogy egy életen keresztül elkísér. Így történt ez velem és Chicagóval is. Találkozásunk váratlan és elbűvölő volt. Röviden és tömören: szerelem volt első látásra…

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!