Találkozásom Dokdóval – Egy dél-koreai kirándulás története – 1. rész

Öt napos villám tanulmányút keretében szerencsém volt eljutni Ullungdora és Dokdora. Dokdo Dél-Korea legkeletibb pontja, amely – mily meglepő – a Keleti-tengeren található. Politikailag eléggé forró pont, hisz Japán Korea megszállása óta jogot formálna a szigetre, Dél-Korea pedig mindent megtesz, hogy bebizonyítsa ez pedig nincs így. A beszámolómnak ennek ellenére nincsen semmilyen politikai célja, csupán szeretném bemutatni a magyar olvasók számára eme két koreai szigetet.

A koreai Dokdo szervezetnek ez volt a negyedik Dokdoról (독도) szóló tanulmányi kirándulása koreai tanárok számára, de idén külföldieket is bevontak, így az egyetememről 10 külföldi diákot választottak ki. A követelmény annyi volt, hogy legalább TOPIK 4-es szintű nyelvvizsgával kell rendelkeznie a jelentkezőnek. (A TOPIK Korea hivatalos nyelvvizsgája, 6 szintje van, ebből a 6-os a legmagasabb.) Végül négy fiú és hat lány indult neki a kirándulásnak a tanárnőnkkel együtt.

Először Daeguban volt a gyülekező egy hotelben, ahol az eligazítást tartották, mindenki bemutatkozott, a szervezet vezetője elmondta megnyitó beszédét, majd jött a vacsora, a takarodó, és a másnap reggeli hét órás indulás Pohangba, onnan pedig hajóval tovább Ullungdora (울릉도). A hajóút 3 óra 20 perces menetrend szerint, időjárástól függően lehet picit hosszabb is.

Mikor végre megérkeztünk Ullungdora, mindenki szaladt az ablakokhoz fényképeket készíteni.

És az ebédünk. Az asztalunknál ülő koreai nők egyből megjegyezték, hogy a mellékételeken látszik, hogy vidéken vagyunk, és szegényesebb a kínálat. A leves pedig tintahal belsőséget tartalmazott. Jobb is, hogy evés után tudtam meg, mert amúgy finom, omlós volt, és valamiért a csirke jutott eszembe róla.

Na, de ha már megérkeztünk, mi is az az Ullundgo? Ullungdo Dél-Korea keleti partjától 120 kilométerre található, vulkanikus sziget. Emiatt is van az, hogy a sziget egészére jellemző, hogy hepe-hupás, lejtős-emelkedős, és az autóút hajtűkanyarokkal tűzdelt. Eredetileg nem nagyon laktak emberek a szigeten, mivel alig akadt ennivaló, manapság is főképp a tenger gyümölcseit fogyasztják, lakossága azonban 9 ezer fő körül mozog. A szigetet sok koreai turista keresi fel, főképp Dokdo miatt is – ahova amúgy időtől függően lehet csak eljutni -, de Korea szerte híres a halászatáról, a zsákmányok közül pedig kiemelkedő a tintahal. Elég csak a kikötőbe betenni a lábad a hajóról, és máris megannyi horgászt/árust lehet látni, ahogy szárítják a napon a tintahalat. A tintahal mellett még megannyi halat lehet fogyasztani, akár nyers formában is.

Ezen kívül a tintahal tintáját felhasználják péksüteményhez is. Pici tintahal alakú kenyeret csinálnak, amibe belesütik a tintát is. Kaptunk kóstolót, de észrevehetetlen az íze, sőt, meglepően kellemes még az európai ízlésvilágnak is. Ezenkívül híres, és feltétlen beszerzendő szuvenír lehet a szigetről a tök cukorka (호박엿) és a tök makkolli (호박막걸리). De nem csak lerészegedni lehet, ásványvíz forrás is van a szigeten. Vassal túlontúl is telített a víz, így mikor megkóstoltuk, mindenkinek a vér íze jutott róla eszébe, szóval nem is szabad sokat meginni belőle.

 Számos túralehetősége miatt is kedvelt célpont. A koreaiak amúgy is szeretnek hegyet mászni, van nekik elég belőlük, továbbá a szigetet körbe is lehet járni kijelölt túravonalakon, a tengerpart mentén. Minket is elvittek „tengerparti sétára” is, illetve utolsó ott töltött napunk reggelét hegymászással kezdtük, oda-vissza 9 kilométer volt.

Bár Ullungdo tömve van dombokkal, hegyekkel, van egy szál autópályájuk is, ami nagy szó, és a buszsofőr is mosolyogva adta tudtunkra.

(fotó: Sinka Zsófia)

(fotó: Sinka Zsófia)

Továbbá a szigetet áthatja Dokdo közelsége. Az öreg nénikék igaz kitakarják, de a fal aljára azt írták koreaiul, hogy „Ha elvesztjük Dokdot, elvesztjük az országunk.”.

Dokdo közelségéből is adódik, hogy a szigeten található a Dokdo múzeum. A múzeumot 1995-ben alapították, Dél-Korea függetlenségének 50. évfordulójának alkalmából, majd 1997. augusztus 8-án nyitották meg. A múzeumban Dokdo relikviákat is kiállítanak, mint pl. helyi bélyegek, dokdos sojus üvegek, ezen kívül pedig több mint harminc éven át gyűjtött anyaggal rendelkeznek. A múzeum célja, hogy bizonyítsa Japán jogtalan követelését a sziget felett, ezáltal pedig a nemzet figyelmét is szeretnék felhívni erre az ügyre.

A múzeumban külön is kiemelik Ahn Yong-bok (안용복) tevékenységét. Yong-bok Busanból származott, és 1693-ban és 1969-ben is meglátogatta Japán Hokishu prefektúráját, majd annak kormányzójától hivatalos elismervényt kapott, hogy Ullungdo és Dokdo Joseonhoz tartozik (a Joseon dinasztia 1392-től 1897-ig tartott.). 1697-ben pedig tettei miatt a Tokugawa sógunátus, az akkori japán kormány, hivatalosan is elismerte Ullungdo és Dokdo hovatartozását, és megtiltotta a japán hajósoknak, hogy áthajózzanak a koreai-japán határon.

Tiszta időben Ullungdoról látható Dokdo, és Dokdoról is Ullungdo. A megannyi térkép, hivatalos irat és miegymás mellett, ezt az apróságot szeretik kiemelni a koreaiak, mivel a Dokdohoz legközelebbi japán szigetről semmilyen időjárási körülmény között nem látszik Dokdo, és Dokdoról sem látni a japán szigetet. A másik ilyen apróságuk, hogy japánul Dokdot Takeshimanak nevezik, ami bambuszt jelent, Dokdon viszont nincsen bambusz, Ullungdon viszont annál is több; így a régi iratokra is hivatkozva Takeshima Ullungdo régi japán megnevezése, nem Dokdoé.

A múzeum után siklóra szálltunk, és felmentünk a múzeum melletti kilátóba. Azt mondani se kell, hogy kilátónál messzelátó volt elhelyezve Dokdo felé fordítva, de hát rossz, felhős időnk volt. A vezetőnk elmondása szerint, amúgy is májusban és novemberben lehet legjobban kiszúrni Dokdot a távolban.

Vacsorára bulgogit kaptunk, majd egy egyórás tanóra következett Dokdoról, és hogy milyen hiteles történelmi bizonyítékok vannak. A tanárnő elhivatottan kutatja a dokumentumokat, publikációja is lenne a témáról, ha nem próbálnák meg szabotálni őt. Számomra a legmeglepőbb az volt, hogy vannak olyan koreaiak is, akik nem szívesen látnák publikálva az írását, mert elegük van a Dokdo témából, és nem is nagyon rajonganak az egész felhajtásért.

Másnap reggel korán keltünk, és testedzéssel indítottunk, ugyanis egy hatalmas sétára indultunk a tengerpart mentén. A kilátás mindenért kárpótolja az embert, főleg ha a táv teljesítése után végigszáguldva az autópályán az ember elindulhat Dokdo felé, mert kegyes volt az időjárás. Jelenleg Koreában monszun időszak van, így ilyen két-három napig esős, majd három-négy napig hihetetlen meleg és párás napok követik egymást.

A tengerparti séta az egyik kikötőből indult, a cél pedig az volt, hogy feljussunk egy kilátótoronyba, az viszont zárva volt, így aztán megint a tengerpart felé indultunk. A séta során volt, hogy étterembe botlottunk, ahol a tulaj maga fogja a halat, amit aztán ízletesen elkészít az éttermében.

Ullungdorol Dokdoig az út bő másfél óra, persze időjárástól függően lehet akár két óra is. Az odavezető úton levetítenek egy kisfilmet Dokdo természeti sokszínűségéről.

Mint már említettem, Dokdo Dél-Korea legkeletibb pontja. Valaki azonban szigetnek is nehezen nevezné a tengerből kiálló két sziklát. Ullungdotol 87.4 kilométerre fekszik, a félszigettől pedig 216.8 kilométerre. A két fő szigeten kívül Dokdohoz tartozik még 89 kisebb szikla és szigetecske is. Területe 187,544 négyzetméter, a keleti szigetet Dongdo-nak (동도) nevezik, a nyugatit pedig Seodo-nak (서도). Klímáját tekintve a sziget tengeri éghajlatot élvez. Az átlaghőmérséklet 12 fok, erős szeleknek van kitéve, egy évben pedig körülbelül 160 napon ködös, borult az idő; és körülbelül 150 napon esős, havas. Dokdo is vulkáni tevékenység eredménye, így nem sok minden tud megélni itt, de ennek ellenére is flóráját vagy 50-60 fajta alkotja. Az erős szelek miatt a növények nem nőnek magasra, és a leveleik is vastagabbak. Itt megélő virág például a Metaplexis Japonica, Oxalis corniculata. Faunája is sokszínű a szigetnek. Míg leginkább madarak élnek itt, a vizei halakban bővelkednek. Mivel a sziget védett a koreai jog által, így a természetvédelemre is figyelmet fordítanak, nem avatkoznak bele emberi kézzel. A sziget fontos állomása a Keleti-tengert átszelő költöző madaraknak is, ezen kívül pedig 22 madárfaj rendszeres lakhelye, mint például a fekete farkú sirályé vagy a verébé. Tengeri élővilága az egyik legértékesebb a koreai tengeri ökoszisztémában, mivel itt hideg és meleg tengeri áramlatok találkoznak, így planktonban gazdagok a vizei. Sok a pisztráng, tőkehal, tintahal, kaliforniai ehető kagyló, vagy talán ismertebb nevén abalone kagyló.

Dokdon jelenleg élnek koreai állampolgárok, bejegyzett koreai lakcímmel, illetve katonák. A legelső halász 1965-ben költözött a szigetre. A jelenlegi halászházaspár Seodon él, míg Dongdon található a kikötő, világítótorony, telekommunikációs eszközök, víztisztító berendezések stb. A sziget 2005 márciusa óta látogatható, azóta körülbelül egymillió ember látogatott el Dokdora. A szigetre amúgy két módon lehet eljutni: hajóval vagy helikopterrel.

Mikor a hajó a kikötőnél járt, kijöttek katonák és integetve köszöntöttek minket, majd a szigeten is ott voltak velünk, kísértek minket, és kb. mindenki fotóztatta magát velük, de közülük is páran aktívan fényképezték a turistákat.

Ami a benyomásaimat illeti a szigetről hihetetlen szerencsésnek éreztem magam, hogy eljuthattam Dokdora. A sziget, annak ellenére is, hogy „csak” két szikla jószerivel lenyűgözően gyönyörű, és egyben félelmetes érzést is ad az embernek, ahogy a tenger körbeveszi. A múlt évi ugyanilyen tanulmányút során a hajó nem tudott kikötni a hullámok miatt, mi pedig két órát tölthettünk el a szigeten.

Dokdorol visszatérve különleges ullungdoi vacsorával vártak minket: nyers hallal. Rá kellett jönnöm, hogy a gyomrom a nyers halat csakis sushi formájában tudja bevenni, és egyéb tengeri halakat nem is nagyon tudok megenni. Az étteremben amúgy egymást követve pakolták le elénk az ínyencségeket.

Az Ullungdon töltött utolsó nap pedig nekivágtunk a túrának. Reggel héttől egészen délig mentünk le és fel. Előző este esett, így mikor megérkeztünk a hegy lábához a hegy fele ködbe volt burkolózva.

Utána megint hajóra szálltunk, három óra és negyven perc hánykódás után újra Pohangban voltunk, majd egy jó másfél órás visszaút Daeguba, hotelbe be, és alvás. Az utolsó nap, szombat reggel pedig megint összegyűltünk és mindenki elmondta a benyomását az útról, a gondolatait. Az egyik résztvevő mellékesen egy japán hölgy volt, akinek az a célja, hogy a japánok is elismerjék, hogy Dokdo Dél-Koreához tartozik. Japán nyelven vezetett is erről egy facebook oldalt, de azt a japán kormány törölte, majd újra beregisztrált, és angolul folytatta a munkáját. Dokdora azonban Japán szigorítása miatt nem tehette be a lábát.

A záró ünnepségen kaptunk egy oklevelet arról, hogy elvégeztük ezt a tanulmányutat, illetve Dokdo képet, hogy kitehessük a falunkra.

Nézd meg a kirándulásról készült videóimat itt.

(Tetszett a cikk? Kövess minket a facebook-on is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!