Úton Kubában – az időkapszulába zárt ország

Kuba fantasztikus hely. Egy időkapszula, ahol a dolgok úgy maradtak, ahogy negyven, ötven, hatvan éve hagyták. Őszintén szólva Kubából nem sok olyan úgynevezett „látnivaló” maradt meg az emlékezetemben, ami kihagyhatatlan lett volna: ha Kubáról mesélek, általában nem ez vagy az a katedrális, emlékmű vagy természeti csoda kerül elő, hanem sztorik Kuba kubaságáról, erről a nehezen definiálható izéről, a nyolcvanas évek Kelet-Európájának és a kétezertízes évek Latin-Amerikájának bizarr, házasságon kívüli kalandból született közös gyerekéről. Ilyen szempontból tehát teljesen mindegy volt, hogy épp a sziget melyik részén jártunk – Kuba mindenhol egyformán szuperérdekes és szuperabszurd volt.

Kubában utazgatni ma már jóval egyszerűbb, mint egy-két évtizeddel ezelőtt: kényelmes buszok és családi panziók állnak az utazó rendelkezésére, megfizethető áron. Ez komoly előrelépés, Kubában ugyanis sokáig a turista, ha akarta, ha nem, csak a viszonylag drága állami szállodákban kaphatott szállást. Az utazás pedig – bár még manapság is kalandos bír lenni – már nem akkora lutri, mint a 90-es évek elején, a Speciális Időszak napjaiban.

Országúti idill Viñales mellett

Az óvatos gazdasági nyitásnak köszönhetően Kubában 1997 óta magánszemélyek is foglalkozhatnak fizetővendégek fogadásával az otthonukban. A casa particular (magánház) nevű jelenség eleinte valóban a kisszobában történő zimmerferizést jelentette, mára viszont a sziget furcsa, kettős gazdaságának az egyik legemblematikusabb jelenségévé nőtte ki magát a dolog. A casa particular-tulajdonosok zömében fiatal vagy középkorú házaspárok, akik eredetileg tanárok, orvosok vagy más értelmiségi szakmák gyakorlóiként nyomorogtak, a fizetővendég-fogadással viszont egész tisztességesen megszedték magukat.

Casa particular Havannában

Ráadásul mindennapi bűvészmutatványok egész sorával azt is sikerrel elérték, hogy a szállásokon működjön a légkondi, legyen többféle meleg étel és meleg víz a zuhanyban. Kéthetes kubai utazásunk során mindvégig casa particularokban szálltunk meg, és egyáltalán nem bántuk meg: vendéglátóink készségesen segítettek nekünk, ha taxit kellett hívni, buszjegyet foglalni vagy a következő városban casa particulart találni.

Cienfuegos a tetőteraszról

Általában busszal utaztunk az egyes városok között, városon belül pedig taxiztunk. A turisták csak a – szintén állami – közlekedési vállalat első osztályú buszait használhatják. A Viazul névre keresztelt vadiúj kínai, légkondis buszok nem olcsók, ráadásul naponta csak egy-kettő közlekedik, úgyhogy például Trinidadban egy nappal tovább maradtunk a tervezettnél, mert a másnapi santiagói buszra már elkelt minden jegy.

Trinidad

Trinidad

Cienfuegosból Trinidadba is majdnem nem sikerült buszjegyhez jutni, így a casa particularunk tulajdonosa, Pepe, már mondta is, hogy tud egy „taxist”, aki elvinne minket kicsivel drágábban, mint amennyibe a busz kerülne. Milyen kocsival? – kérdeztük. – Lada – mondta büszkén Pepe.  – És van benne klíma? – Pepe erre egy széles mozdulatot tett a negyvenöt fokban. – Hát… igen. Amit a Jóisten adott nekünk klímát, az van a Ladában is.

Playa Ancón

Végül mégis lett buszjegy, úgyhogy az interurbán taxizásról lemaradtunk. A távolsági közlekedés legkubaibb módját ráadásul ki se próbáltuk. A Speciális Időszakban, amikor a teljes busz- és vasúti közlekedés összeomlott, a kubai állam megszervezte a stopposok hatékony logisztikáját. Ami amúgy is zajlott már hónapok óta, vagyis hogy ha valaki el akart jutni innen oda, a buszpályaudvar helyett az autópályához ment ki, stoppolni, az állam hivatalossá tette: sárga mellényes állami tisztviselők instruálják a stopposokat, hogy ki melyik teherautó platójára mászhat fel. Nekünk ehhez nem volt türelmünk, szorított az idő, pedig épületes történeteket biztos hallottunk volna eleget utazás közben.

Santiago de Cuba katedrálisa

A cikk a következő oldalon folytatódik!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!