Valladolid – a legszorgalmasabb és legtisztább spanyol város

Az előző cikkemben Erdély szépségeinek és csodáinak leírása után áttérnék egy kisebb, de annál modernebb spanyol város, Valladolid bemutatására. Legtöbbünknek ismeretlenül hangzó városka, kivéve néhány férfitársamat, akinek a név említésére egyből beugrik valami Valladolid focicsapatáról, amelyik kis városi csapat létére sokáig az első osztályban játszott, többek között a Real Madriddal és a Barcelonával is összecsapott. Sajnálatos módon 2011-ben, mikor én Valladolid-ba költöztem, a csapat már csak a másodosztályban rúgta a bőrt, így nem lehetett Valladolid – Barcelona összecsapásban részem, pedig sokat adtam volna érte!

Valladolid Madridtól körülbelül 170 km-re, északra található, Kasztília és León tartomány székhelye. A várost leginkább egy magyarországi nagyobb és egy spanyol hangulatos kisváros elegyének lehetne tekinteni. Minden elérhető gyalogszerrel, annak ellenére, hogy több helyi buszjárata és sok vonala van. A forgalmas főutak mellett romantikus, szépséges kis helyek rejtőznek.

A város közepén pedig egy egészen elképesztő hely is található, a Parque del Campo Grande, ami egy csodálatos park, gyönyörű eldugott helyekkel, egy szép tóval, benne mindenféle vízi madárral és további különleges állatvilággal. Azonban a legnagyszerűbb az egészben, hogy a park területén szabadon garázdálkodhatnak egy-egy finom falatra várva, minden félelem, vagy rossz érzés nélkül a pompás tollazatú, hatalmasra nőtt pávák. Tavasz lévén, mikor kicsit megvadul a természet, az ott sétálgatóknak kisebbfajta „állati erotikus” élményben lehet részük, látva, ahogy a hím pávák óriásira kitárt lenyűgöző tollazatukkal udvarolnak. Én voltam olyan szerencsés, hogy tanúja lehettem egy, a lábamtól fél méterre beteljesedett páva szerelemnek is, amelyet az ott lévő spanyolokkal együtt lelkesen megtapsoltunk, dicsérve a pávafiú sikeres hódítását.

Igaz, ami igaz: Valladolid-nak van egy nagy hiányossága, mégpedig, hogy nincs tengerpartja. Igyekszik azonban kompenzálni ezt a folyójával, ami mentén szintén megtalálható a playa, a homokos part kiülős, teraszos, hangulatos bárokkal, valamint különféle játszótérnek tűnő, de igazából testedzést szolgáló létesítményekkel. Ez látható is a következő fényképen, melyen egy ősz hajú néni ténykedik szorgalmasan az egyik futást imitáló szerkezeten.

Valladolid kicsit északabbi elhelyezkedése ellenére ugyanolyan spanyolos, mint déli társai. Itt is ugyanúgy tartják a sziesztát, délután kettő és öt óra között szinte minden zárva van. Elhelyezkedése miatt hasonló az időjárás a Magyarországihoz. Január végén ugyanúgy érezni a tél hidegét (talán kicsit enyhébben, mint itthon), azonban február végén már előfordulnak olyan napok, amikor pulóverben is vígan lehet sétálgatni, illetve érdekes tény, hogy a Semana Santa (Szent Hét/Nagy Hét/Húsvét) hetében a helyiek elmondása alapján mindig beköszönt a megállás nélküli, szakadó eső, mely általánosságban mindig elönti város alacsonyabb pontjait.

Valladolidról mindenképp szeretném megjegyezni, hogy elképesztően tiszta város. Minden egyes nap, korán reggel a város ragyogásáért felelős brigád hatalmas víztartályos autókkal járja a várost, és nagy nyomású vízsugárral tisztítják meg az utcákat, a buszmegállókat, minden elérhető zegzugot. Sőt mi több, nem csak tiszta, hanem az egyik legszorgalmasabb város is, ahol nyoma sincs a spanyolokról elterjedt lustaságnak.

A már említett Semana Santa idején őrületes monszun csapott le Valladolidra. Több hetes forróság után, egyik pillanatról a másikra óriási vihar és jégeső zúdult a városra. A hatalmas mennyiségű csapadék kisebb árvízként öntötte el az utcákat, a boltokat, bárokat. Az akkori spanyol lakótársam, Fabio is megjegyzezte, nem is emlékszik, mikor volt utoljára ilyen hajmeresztő időjárás, amit amúgy tromba de agua-nak, vagyis vízoszlopnak neveznek. Hiába állt azonban a város víz alatt, egy nap múlva, mikor felkerekedtem, hogy felmérjem a helyzetet, a káosznak már maradványait sem lehetett látni. Huszonnégy óra leforgása alatt minden el lett takarítva, mintha semmi sem történt volna. Akkor fejet hajtottam, és őszinte tisztelettel, anya gyermeke iránti büszkeségével tekintettem fogadott kis városomra.

Fotó: a szerző hozzájárulásával

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!