15 évesen költöztem Ausztriába

Mikor megérkeztem Grossarlba, sikerült megismerkednem egy immár egy éve itt élő magyar családdal, akiket hála a jó szerencsémnek mára a barátaimnak tudhatok. Emlékszem, ültem a nappalijukban és csak figyeltem, alig hittem el, hogy ilyen család is van, eddig ilyet csak filmekben láttam, amerikai vígjátékokban. Közvetlenek, hangosak és hevesek, mint az olaszok, röpködnek a káromkodások, mégis érezhető a szeretet közöttük.

Ekkor találkoztam először Klaudiával, a család 16 éves lányával, akiről először azt hittem, csak egy nagyszájú kedves kislány, aztán megismertem és kiderült, hogy több ennél: jóval érettebb és erősebb  a koránál. Most már csodálom. Nem lehetett egyszerű  15 évesen elhagyni a baráti kört, az iskolát, a megszokott otthoni környezet, és mindent, majd egy idegen országban elölről kezdeni, a barátok nélkül, csak a családra számítva, miközben a lázadó időszakát éli.

Klaudiával beszélgetve úgy éreztem szeretném megmutatni mindenkinek, milyen is ilyen fiatalon külföldre költözni, beilleszkedéssel küszködni, mit jelent erősnek, és kitartónak lenni, és mennyire fontos a család, a neveltetés.

Klaudia (fotó: Erdei Éva)

Klaudia
(fotó: Erdei Éva)

Jelenleg  a szakmai gyakorlatod töltöd egy helyi hotelben. Mesélnél erről?

Az itteni  iskolarendszer eléggé más, mint az otthoni.  Jelenleg két  szakmára tanítanak az iskolában: másfél év recepció, másfél év pincérkedés. Az utóbbival kezdtem a gyakorlatot.

A  munkaidőm reggel nyolctól délig tart, majd folytatódik hattól tízig, a kettő között pedig úgynevezett ’zimmerstunde’ van, amit a külföldön vendéglátásban dolgozó magyarok biztosan ismernek. A lényege, hogy a két munkaidő között a személyzet egy része hazamehet pihenni, vagy ami belefér ebben a röpke  pár órában.

A délelőtti munkaruhám fehér ing, fekete nadrág, este pedig már a helyi népviseletben dolgozom tovább, amit én eléggé kihívónak tartok, de itt, Ausztriában ez a viselet, a dirndli teljesen elfogadott öltözék, ebben mennek például a diákok iskolai rendezvényekre is.  Itt ez olyan,  mint nálunk a matrózblúz és a fekete szoknya.

A legtöbb Magyarországon élő korodbelivel ellentétben te egész komoly kis összeget keresel már az iskola során is. Ez a hazai gyakorlatokkal szemben már egy nagyobb különbség. Mit szólnak ehhez az otthoni ismerőseid, barátaid? Mindenki örül, vagy tapasztalsz bármiféle irigységet részükről?

Irigységet azt nem érzek, viszont ami nem tetszik az ismerőseim hozzáállásából, az az, hogy mindenki azt hiszi, hogy kolbászból van a kerítés. Mindenki úgy áll hozzám, hogy  de jó nekem itt, Ausztriában. Megtapasztaltam, hogy a megélhetés kb. háromszor annyiba kerül, mint otthon, hiába magasabbak a fizetések. Plusz ne felejtsük el, hogy mégiscsak hátra kellett hagynom az otthonomat.  Egyébként az elején, amikor kiköltöztünk, a barátaim, ismerőseim jobban támogattak, mint most, egy év elteltével.

Mindent egybevetve, szerinted a magyar vagy az osztrák iskolarendszer hasznosabb számodra? Melyik rendszert érzed működőképesebbnek, hasznosabbnak?

Számomra az itteni hasznosabb, viszont  az otthoni rendszert, ami a gimnáziumokban van – régen gimnazista voltam – nagyon fontosnak tartom, ugyanis Európában a magyar oktatás nagyon magas színvonalon van, mivel nagyok a követelmények. A szigorúbb elvárások jobban megtanítják a fiatalokat arra, hogy mi a fotnos, könnyebben tudnak teljesíteni, pláne, ha külföldre kerülnek, ahol nincsenek ekkora követelmények. Ám  saját magam számára  az osztrákot tartom hasznosabbnak, ugyanis, ha valaki szakiskolába jár, mint én is, fontosabb az, hogy ha a diák a gyakorlatot használja és ebben mozog nagyobb óraszámban, mint az elméletben, ugyanis  a későbbiekben ezt fogja jobban hasznosítani. Mint tudjuk Magyarországon nem sokat adnak a gyakorlati tudásra, leginkább csak az elméletet követelik, sajnos.

Az itteni rendszer szerint két hónap iskola van, vagyis elméleti oktatás, és  tíz hónap munka. Kevesebb idő jut az elméletre, mint a gyakorlati dolgok elsajátítására.

Képünk illusztráció (fotó: Thinkstockphotos)

Képünk illusztráció
(fotó: Thinkstockphotos)

Te vagy az osztályban az egyetlen külföldi diák?

Igen.

A 2013/14-es tanévet itt, Grossarlban végezted el. Milyen volt a fogadtatásod? Mennyire sikerült beilleszkedned az osztályba?

Az elejeén nagyon jó volt: mindenki kedves volt, tanárok, diákok egyaránt. Az oktatóim a legvégéig kedvesek maradtak, segítőkészek és megértettek. Viszont a társaim viszonya egy idő után megváltozott velem szemben. Az elején ugyanis  félénk voltam, talán ezért is nem volt olyan a kapcsolatunk, mint szerettem volna. Meglehet,  ezt én rontottam el. Az elején nem szerettem, nem mertem megszólalni németül, akármilyen jó is a nyelvtudásom, itt valamiért nem mertem használni. Majd szerintem, ahogy én egyre visszahúzódóbb lettem  velük szemben, ők ezután már nem voltak segítőkészek velem, sőt, rendezvényeken, iskolai programokon én voltam az, aki egyedül ült, akihez senki nem szólt hozzá, akivel senki nem barátkozott.  Kellemetlen volt, amikor kirándulásokon iskolabuszon egyedül ültem, miközben bandákba verődve mindenki jól érzi magát.

Még azon is elgondolkodtam, hogy ez mitől lehet. Büdös vagyok? Csúnya a ruhám? Vagy mert magyar vagyok? De nem, egyik sem. A diákokkal kapcsolatosan rengeteg negatív élmény ért. Kemény volt ez az év.

Próbáltál nyitni feléjük?

Igen, de egy idő után belefáradtam, mikor reggel arra mentem be, hogy mindenki klikkekbe rendeződik és mikor én beléptem a terembe,  a mellettem lévő osztálytársak mutogattak rám, nevettek rajtam, kiközösítettek. Elég negatívan éltem meg az ilyen élmények után a napjaimat.

De legalább a tanárok igyekeztek kímélni engem.

Az egyik lánytól megtudtam, hogy az osztálytársaim különböző beceneveket adtak nekem, gúnyneveket aggattak rám. Nagyon pozitív dolog, hogy legalább egy ilyen embert találtam az iskolában.

Erős vagy!

Ezen túl kellett esni. Megedződtem. Ha ez nem történik meg sokkal nehezebben kezelném most a problémákat. Muszáj volt ezt megoldani, nem volt más választásom.

A szüleim olyan lehetőséget adtak, hogy tizenhat évesen pénzt kereshetek, amiből félre tudok tenni, ez egy nagyon nagy lehetőség, amit nekik köszönhetek, és amiért igazán hálás vagyok.

Az elején nagyon haragudtam rájuk. Amikor megkérdeztem, hogy miért kell itt lennem, anyu azt mondta, hogy a családnak együtt kell maradnia. Ez volt az utolsó szabad nyaram. Otthon midnenki szabadon töltötte azt a három hónapot, nekem meg itt kellett lennem, ebben az isten háta mögötti faluban a családommal. Akkor ezt nem értettem meg, sőt, a mai napig is nehezen, viszont akkor is nagyra értékelem, hogy ilyen lehetőséget kaptam tőlük, hogy nem csak tanulhatok, de dolgozhatok is. Nem mindig értenek meg, de többnyire támogatnak.

Ez az áldás egyébként egy otthoni anyagi problémából adódott, ennek köszönhetem, hogy én már  tizenhat évesen elkezdhettem felépíteni a jövőmet.

Mik a jövőbeli terveid? Hol tervezel?

Ha tehetném, legszívesebben Amerikában tervezném a jövőmet, ugyanis szeretnék még több új dolgot kipróbálni a munkámmal kapcsolatban. Mindenképpen szeretnék pár évet Olaszországban eltölteni, az ottani  kultúra, és maga a nyelv is nagyon vonz. Ha most választhatnék semmiképpen nem mennék vissza Magyarországra, az a havi 30.000 forint, amit ott kapnék a gyakorlatomért nevetséges az itteni összeghez képest. De majd, ha végeztem a tanulmányaimmal, szeretnék újra Keszthelyen élni legalább egy kis időre.

Képünk illusztráció (fotó: Thinkstockphotos)

Képünk illusztráció
(fotó: Thinkstockphotos)

Annak idején, mikor a család eldöntötte, hogy külföldre költöztök, mennyire lepett meg a döntés? Nektek, gyerekeknek mennyire  volt könnyű elfogadni ezt  a döntést?

A költözés előtt mi ezt már jó előre elterveztük,  csak előtte vagy lehetőség nem adódott, vagy kitartásunk nem volt. De amikor apukám kiköltözött egyértelmű volt számunkra, hogy megyünk mindannyian, hiszen a család ezért család: együtt él, együtt mozog. Számomra ez egyértelmű. Én olyan családban nőttem fel, ahol mindenki szereti a másikat, mindenki számíthat a többiekre, és mindent megteszünk egymásért. Persze nálunk is vannak viták, hisz nem vagyunk egyformák, de összetartunk, hiszen végül is ez a család lényege.

Nem lepett meg a költözés, tisztában voltam az anyagi helyzetünkkel, és tudtam, hogy ha édesapám egyedül jön Ausztriába, arra rámegy a házasságuk, és a mi apa-lánya kapcsolatunk is. Szóval a váltásra lelkileg már felkészültem.

Az elején gondolkodtam azon, hogy a költözésből nem lesz semmi, de rá kellett jönnöm, hogy muszáj lesz belevágni, különben a végén lassan már nem lett volna mit ennünk sem. Az otthoni fizetésükből nem tudták a szüleim finanszírozni a tartozásaikat, az elmaradásaikat és lassan már az életünket sem

Mennyire maradtak meg a régi, otthoni barátságaid?

Hatalmasat kellett csalódnom. Több olyan barátom volt, akit a legjobbaknak éreztem, de a távolság mindent megváltoztatott egy idő után. Viszont úgy gondolom, hogy ehhez mind a két fél kell. Ha csak az egyik akarja megmenteni a barátságot, akkor az rettentően kevés, ahhoz, hogy  az egykori, szoros kapcsolat megmaradjon, ne hulljon darabokra.

Képünk illusztráció (fotó: AFP/Christof Stache)

Képünk illusztráció
(fotó: AFP/Christof Stache)

Szóval egyszerűen kikoptál az életükből?

Igen, de ebben én is hibás vagyok., de ugyanúgy rajtuk is múlt sajnos. Nagyon sok embernek az életéből lassan kimaradtam, valamiért már nem keresnek. Összesen  két  jó barátnőm maradt otthon.

Van olyan mondat, amit a Magyarországon  élőktől hallasz, feldühít, idegbajt kapsz tőle?

Ó, hogyne! Sorolom: te kint vagy, te könnyen beszélsz. Te tele lehetsz lóvéval. Neked könnyű, mert kint lehetsz, így neked nincsen semmi gondod. Csak sajnos kevés Magyarországon élő ember, régi barát gondol bele abba, hogy mi mennyi mindent adtunk fel ezért, hogy egyáltalán nem olyan könnyű itt megélnünk, mint ahogy ezt az otthoniak gondolják.

(Tetszett a cikk? Kövess minket a facebook-on is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

(Szívesen olvasnál, beszélgetnél még Ausztriáról? Csatlakozz a Globspot – Magyarok Ausztriában csoporthoz!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!