Allah nem lát a sötétben

2013.03.06. Minden bátorságommal és kíváncsiságommal felvértezve elindulunk a Liszt Ferencre. Csak a vőlegény kísér, így is elég nehéznek ígérkezik ez a búcsú dolog, de hogy mennyire, azt csak akkor érzem igazán, amikor hollywoodi sírós jelenetet rendezünk, pedig nem vagyok egy picsogós lány, ő meg nem egy picsogós férfi. Amikor a legnehezebb, ő akkor is bíztat. Tudja mekkora lehetőség, tudja, hogy rajtunk fél év nem fog ki, ellenben ha nem mennék, örök életemre bennem maradna a hiányérzet, amit együtt cipelnénk. Ez nyilván senkinek nem lenne jó. A támogatása sokat jelent. Megnyugtat, elhiszem, hogy képes vagyok arra amiért odaküldtek, elhiszem, hogy itthon semmi nem változik, hogy megáll az idő és ott folytatódik minden, ahol abbamaradt. Így indulok. A gépen előveszem a búcsúleveleket, szülőktől, sógiéktól, barátoktól, szerelmemtől és a Budapest-Kairó járatot azért végigbőgöm ahogy kell…

Egyiptomban már előkerül a maláj útikönyv is, mindent kitanulok Malajzia történelméből, földrajzából, épített és természeti kincseiből. Közben persze lelkesen keresem a wifit, ami hol van, hol nincs, hogy kapcsolatban tudjak maradni a szeretteimmel. Azonnal elbukik a Liszt Ferencen sok pénzért vásárolt mindentudó konnektor-átalakító bigyó, így máris aggódhatok, hogy minden kütyüm lemerül, de persze ez is megoldódik. Füttyögnek az egyiptomi férfiak, eladók és vámosok egyaránt. Kapok azonnal házassági ajánlatot, természetesen fontolóra veszem, viszont szerzek egy repülős barátot, aki afrikai és Malajziában doktorizik. Hazájában szokásos, színes, hosszú viseletben utazik, – rögtön eszembe jut a Madách színház “József és a színes szélesvásznú álomkabát” előadásának plakátja – és végtelenül kedvesen magyarázza, milyen is lesz majd az élet a távoli kontinensen. Neki van működő átalakítója, és tudja, hol van az az egy négyzetméter a teljes reptéren ahol van wifi. Rutinos kairói átszálló.

(fotó: Schóber Judit)

(fotó: Schóber Judit)

A repülőn búcsúzunk, én életemben először business classon utazom, meg kell mondjam, rendkívül kényelmesen, akár 48 órát is maradnék. Fantasztikus a menü és mindent tudnak az ülések. Mint a kisgyerekek ki is próbálok minden gombot. Rajtam kívül csak 1-2 nagyon tehetősnek tűnő üzletember, üzletasszony utazik, feszengenek a luxus öltönyeikben, kosztümjeikben, a mázsás aranyakban és nem próbálgatják a gombokat. Valahogy nem passzol ide a farmeros pulcsis szett, de ez engem picit sem zavar. Ők láthatóan nehezebben bírkóznak meg a “hogyan aludjak úgy, hogy ne gyűrődjön össze a Gucci” – kérdéssel, mint én, akinek nincs is kérdése. Eldöntöm, ha gazdag leszek, akkor sem fogok ilyen puccos, körülményes cuccokat hordani.

Lassan megérkezem, landol az óriás madár és tényleg átlépek télből a nyárba. Majdnem elvesztem magam Kuala Lumpur óriás repterén, aztán meglesznek a csomagok is, amikért külön kis metróval utazunk és mivel senki nem vár, kitipegek, beülök a kék taxiba és bemondom a megadott címet. Autópályán utazunk, pálmafák mindenhol, első blikkre úgy látom, hogy nagy duzzogva azért tudnék itt élni. A sofőröm tökéletesen beszél angolul, elmeséli a fél életét az egy órás úton, hogy mennyit utazott és micsoda melói voltak, olyanok, mint Mickey egér Disneylandben. Mire az Eastin Hotelhez érünk, ő már átutazta az egész világot és talán Houdini is volt már, de a lényeg, hogy kedves és nagyon sokat kér a meséért.

Kiderül, hogy elég nívós szállodába érkezem, de már a recin alig jutok túl, mert nem tetszik nekik a bankkártyám, hiányolják a dombornyomott kreditkártyát, hiába mondom nekik, hogy nehogy már ne legyen okés a jó kis OTP-s Mastercardom. Közben morcos leszek, hogy senki nem vár és egy helyi sincs itt, aki szavatolja,hogy nem lógok meg fizetés nélkül és hogy a katicás bankkártyám igenis cool. Végül is túllendülünk ezen valahogy, sikerül zárolniuk egy rakás zsetont, beköltözöm a lakosztályomba, és már értem, hogy miért kellett annyira biztosnak lenniük abban, hogy a számla rendezve lesz. Szóval nappali, háló, dolgozószoba, okos fürdő, minden ami kell. Gyorsan le is csattogok a medencéhez kipihenni a fáradalmaimat és közben azon gondolkodom, húúú de ciki lesz, ha 2 hét után berezelek az előttem álló feladattól és hazamegyek. Na de mindegy, ha már itt vagyok, akkor azért csak lazítok egy falatnyit, hozatok a medencéhez egy kis vacsorát, közben el se hiszem hogy felvitte az Isten a dolgomat.

Eastin Hotel (fotó: Schóber Judit)

Eastin Hotel
(fotó: Schóber Judit)

Érkezésem napja csütörtök, írok a kintieknek, hogy megérkeztem, minden jó, és holnap akkor bemegyek az irodába. Jön a válasz, hogy pihenjek csak, biztos elfáradtam, de pénteken van egy rendezvény a Butter Factoryben, amit a kint fél éve működő maroknyi csapat szervez, ha van kedvem, csatlakozzak. Végülis kell ennél több? Azonnal szabadsággal és bulival indítani a melót, parádés. Pénteken délután meglátogat a cég asszisztense, Jess, hoz nekem pálcikával ehető darabolt gyümölcsöket zacskóban, uzsonnára. Végtelenül kedves, sokat beszél, néha a felét sem értem, annyira gyors és összefüggéstelen, de megmutatja, hogy az átmeneti luxus szállásom után milyen lakást ajánlanak fel nekem. Az is elég babának tűnik, megegyezünk, hogy tudok ezzel együtt élni.

Napközben lazulás, este izgatottan indulok a belvárosba, szigorúan taxival, mert hamar kiderül, hogy nem nagyon van más opció. Tömegközlekedés, mint olyan, egy rövid metróban és a teljesen random érkező buszokban ki is merül. A város nagyon modern, felhőkarcolók, vadonatúj épületek mindenhol és óriási forgalom. A belvárosban hömpölyög a nép, jó a hangulat. Beülök egy kínai étterembe (Hakka Restaurant), szecsuáni csirkét rendelek, úgy döntök, hogy az első napokban inkább a biztosnak gondolt ételekre voksolok. Azért nem izgulok különösebben, annyi oltást kaptam, hogy akár a földről is ehetnék. Persze, amint megkapom az ételt kiderül, hogy valójában semmit nem tudok a szecsuániról. Mesés gasztronómiai élményként őrzöm ezt a találkozást. Fantasztikus ízharmónia, ropogós földimogyoró, jól esően csípős chili, legalább 20 féle fűszert saccolok. Meleg van, ezért hideg kínai teát kérek, nincs ízesítése, se felesleges cukor, se citrom. A hely fapados, műanyag székek, asztalok, de kit érdekel, ha a menü első osztályú és ezt láthatóan így gondolja a másik 200 vendég is. Nem fizetek túl sokat, 15 ringgitből megvagyok (1 ringgit kb. 75 Ft).

Hakka Restaurant (fotó: Schóber Judit)

Hakka Restaurant
(fotó: Schóber Judit)

Muszlim országba érkezem, Dubai után sok mindent feltételezek már előre,  de menet közben kiderül, hogy muszlim és muszlim ország között óriási különbségek vannak. Például keresem a sok csadort, amiből ezen az estén elég keveset látok. Későbbi tapasztalataim is azt mutatják, hogy a nőknek csak töredéke hordja ezt a viseletet, de a vallási és az ebből fakadó kérdéseket egy későbbi bejegyzésben fejtem majd ki. Hosszú téma…

Szóval a finom vacsi után csatlakozom az új munkatársaimhoz. Kedvesek, de még kissé bátortalanul méregetjük egymást. Udvariassági kérdések mindkét oldalról. Aztán megrendeljük az első Red Bull-hajót, közepén literes vodka, jég, oldódik a hangulat és ekkor azt is megtanulom, hogy Allah nem lát a sötétben.

Red Bull-hajó (fotó: Schóber Judit)

Red Bull-hajó
(fotó: Schóber Judit)

(Tetszett a cikk? Kövess minket a facebook-on is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!