Az apró különbségek

Amerikai kirándulásom utózöngéjeként szeretném megosztani veletek élményeimet a nagy hazatérésről. Összesen három napot töltöttem Magyarországon, ami arra azért elég volt, hogy ízelítőt kapjak az otthoni viszonyokból. Összevetettem hát a hazait a külföldivel.

Persze nálam nagyobb emberek is megtették már ezt, mint Vincent Vega (John Travolta) a Ponyvaregényben. Szerinte a két ország vagy kultúra közötti eltérések a mindennapi élethelyzetekben, az „apró különbségekben” ragadhatók meg a leginkább. Például, hogy Franciaországban (az USA-val ellentétben) lehet sört kapni a McDonald’s-ban. (Ez tényleg így van?)

Vincent Vega (fotó: AFP/The Picture Desk)

Vincent Vega
(fotó: AFP/The Picture Desk)

Számomra az első különbséget az jelentette, hogy amíg a San Franciscóból Amszterdamba tartó KLM járaton a beszállás előtt ott álltak az újságos standok a Wall Street Journallal és a New York Times-szal, addig a szintén KLM-es Amszterdam-Budapest viszonylaton már hűlt helye volt bármilyen lapnak.

A ferihegyi leszállást követően a bőröndöket 30 lépcsőfokon kellett lecipelni mozgólépcső és lift híján. Ezt nem is feltétlenül bántam, mert szükségem volt már egy kis testmozgásra a 28 órányi utazást követően, de pár évtizeddel idősebb útitársaim kevéssé díjazták a kötelező ferihegyi testedzést.

A terminált elhagyva BKV-ra kellett szállnom, és mivel emlékeztem, hogy a legutóbbi alkalommal a buszsofőr rendkívül mérges volt, amiért tőle akartam jegyet venni (talán már nem is lehet), így megcéloztam a legközelebbi jegykiadó automatát. Aprópénz híján vesztemre bankjegyes fizetéssel próbálkoztam. Akárhogy is próbáltam a gépbe erőszakolni azt a szerencsétlen ezrest, az rendre elutasította kétségbeesett próbálkozásaimat. Utolsó mentsvárként elővettem a bankkártyámat, de minek? A kártyának kialakított nyílás leragasztva, rajta a következő velős, de egyértelmű üzenettel: No Card. Végül aprót váltottam, és harmadik szándékból hozzájutottam a jegyekhez.

Ezután elbákévéztam (Belga) a Keletiig, egy jó fej jegyellenőr ajánlására a 4-es metró igénybevételével. Első alkalommal utaztam rajta, és minden korábbi bosszúságom elszállt, mikor a liftből megláttam a Kálvin téri megállót, és felültem a tiszta metróra. Boldogságom egészen a Keleti pályaudvarig tartott, mert hát a Keleti azért Keleti maradt: félórás sorban állás, közben pedig üvöltözéssel tűzdelt dialógusokat hallgathattam a családi élet bonyodalmairól. A jegyemért viszont bankkártyával fizettem, ami egyértelmű pluszpont.

Lássuk a szerelvény technikai felszereltségét: A MÁV wifiről csak annyit, hogy olyan, mint Columbo felesége (Még nem látta senki.) De mindegy is, mert a konnektor se működik, szóval úgyse tudnám tölteni a laptopot. (Az mondjuk nem a MÁV hibája, hogy szar az aksim.)

4-es metró (fotó: MTI/Máthé Zoltán)

4-es metró (fotó: MTI/Máthé Zoltán)

Mi marad így szegény internet- és számítógépfüggő utazónak?

Mondjuk egy légkondi nélküli kocsi a júliusi kánikulában, cserébe legalább az ablakot sem lehet lehúzni. Pót-, és helyjegy? Ezeknek?

Utasok a Keletiben (fotó: MTI/Jászai Csaba)

Utasok a Keletiben
(fotó: MTI/Jászai Csaba)

Jött a kalauz, megkérdeztem, az egész vonaton 30 fokban főnek-e az utasok. A válasz: csak az első osztályon működik a légkondi. Erre átsétáltam az enyhet adó drágább kocsiba, ahol a 18 fokos idillben összesen 5 ember ült. Mint öntudatos és tovább izzadni nem akaró utas helyet is foglaltam az egyik ülésen, és meglepetésemre a kalauz megengedte, hogy ott is maradjak.

Az emberiségbe vetett hitem tovább él, ahogy az apró különbségek is.

(Tetszett a cikk? Kövess minket a facebook-on is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!