Az élet útjáról – Beszélgetések a délszláv háború túlélőivel II.

2015 novemberében lesz húsz éve, hogy aláírták a daytoni békeszerződést, amely lezárta a három és fél éves boszniai háborút. A borzalmas időszakról Magyarországon sokak számára a híradó képsorain orvlövészek elől menekülő emberek és kiégett villamosok maradtak meg. Azok számára, akik átélték a háborút, annak következményei gyakran egyet jelentettek álmaik feladásával. Trembácz Éva új sorozatában olyan bosnyák, horvát és szerb emberekkel beszélget, akiknek az életébe jelentősen beleszólt Szarajevó ostroma és a délszláv háború.

Elma nagyon sokat megmutatott nekem a kultúrájából: különleges szarajevói kávézókat, a tulumba nevű mézédes édességet, Tito bunkerét, autentikus bosnyák filmeket, a szerb Đorđe Balašević zenéjét. Olyan mélységben láttatta velem Boszniát, amelyre egyedül, itteni ideiglenes vendégként nem lennék képes. Meséltem neki, hogy a hétvégén elmentem az alagútmúzeumba.  Az ostrom alatt a körbezárt Szarajevót a szabad bosnyák területekkel összekötő földalatti járatban összegörnyedve araszoltam 25 métert. Ő tizennyolc évesen tette meg a nyolcszáz méteres földalatti utat, hátán jó tíz kilónyi élelmiszerrel, miközben a felszínen gránátok csapódtak be. Elma az „élet útjáról”, a titói évekről, az Amerikában belé ivódott értékekről mesélt.

Trembácz Éva: Hányszor tetted meg ezt a föld alatti utat?

Elma Ceho-Salihović: Négyszer. Élelemre volt szükségünk, így a barátnőmmel elindultunk. A reptérhez közeli családi ház pincéjéből indult az alagút, de csak engedéllyel lehetett átjutni a másik oldalra. Alapvetően katonai célokra használták a reptér alatt futó, 1.6 m magas és másfél méter széles járatot. Élelmet, gyógyszert juttattak be a városba, és sebesülteket szállítottak ki rajta. Megkaptuk a barátnőmmel az engedélyt, ami azt hiszem, egy vagy két napra szólt, és annyi időn belül kellett visszaérnünk. Egy hátizsákkal mentünk, lisztet, cukrot, tésztát, rizst hoztunk – mindössze annyit, amit 17-18 évesen elbírtunk a hátunkon. Volt az alagútnak olyan része – valahol a reptér kifutópályája alatt –, ami annyira alacsony volt, hogy szinte négykézláb kellett másznom, és sok helyen hatalmas vízben tocsogtunk. Az őszi esőzésekkor és a tavaszi olvadáskor egyszerűen beázott ez a fával aládúcolt járat, ahol ráadásul egy idő után villanyvezetékek is futottak, így nagyon óvatosan lehetett csak haladni. A nyolcszáz métert majdnem két óra alatt tettük meg. Nem féltem. Úgy érzem, az ember életösztöne, túlélni akarása erősebb, mint a gránátoktól való félelem. Ráadásul szerelmes voltam, a fiú rendőr volt, a szabad bosnyák oldalon dolgozott. Engedélyt kértem és amikor elmondtam, hogy a barátomhoz akarok átjutni, a katona nevetve adta át a papírt.

T.É.: Hány éves voltál, amikor kitört a háború?

Elma: Tizenhét. A gimnáziumot egy pincében fejeztem be. Mindennap gyalog tettem meg, oda és vissza is a kb. három kilométeres utat. Tudtuk, hogy melyik magasabban fekvő részekről lőnek az orvlövészek, és azokat elkerültük. A házunktól nem messze volt egy út, amit az „Élet útjának” is neveztek. Itt viszonylag biztonságosan lehetett közlekedni. Végig nagy fémkukák sorakoztak, és egyiktől a másikig futva mentünk. A tanárok dicséretére szóljon, hogy minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a gyerekeknek, ha csak pár órára is, de egy normális világ látszatát teremtsék meg. Ott érettségiztem le.

(Fotó: Pascal Guyot / Europress/AFP)

(Fotó: Pascal Guyot / Europress/AFP)

T.É.: Mit csináltál a gimnázium után?

Elma: Az ENSZ békefenntartóknál kezdtem el dolgozni projekt asszisztensként és tolmácsoltam.

T.É.: Mi lett a szerelemből?

Elma: Ő lett a férjem, egy 18 és egy 13 éves lányunk van. 1995. november 25-én házasodtunk össze, azon a napon, amikor a szerb, a horvát és a bosnyák felek aláírták a békeszerződést Daytonban. A menyasszonyi ruhámat a barátnőmtől kaptam kölcsön, akinek szeptemberben volt az esküvője. Először az anyakönyvvezetőhöz mentünk, utána egy háznál ünnepeltünk a vendégekkel reggelig.

(Fotó: Elma Ceho-Salihović)

(Fotó: Elma Ceho-Salihović)

 T.É.: A háború kitörésekor lehetőségetek lett volna Izraelbe menni, mert az ország minden zsidó menekültet befogadott. Édesanyád mégis úgy döntött, hogy veled és a tizenkét éves ikeröccseiddel együtt, muzulmán származású édesapád mellett marad, mert ő nem mehetett volna veletek.

Elma: Igen, mi itt maradtunk, és apukámnak sokszor volt lelkiismeret-furdalása, és nagyon féltett minket, nehogy valami baj történjen. A háború borzasztó volt, de arra megtanított, hogy miről szól az élet, megmutatta, mi az, ami igazán fontos, hogy mennyire lehet örülni egy szem krumplinak vagy egy fej hagymának. Tojást körülbelül két évig nem is láttam, és emlékszem, milyen nagy ünnep volt, amikor sikerült egyet szerezni és azt megosztottam a családommal.

(Fotó: Elma Ceho-Salihović)

(Fotó: Elma Ceho-Salihović)

T.É.: 1998-ban a férjeddel és a kislányoddal az Egyesült Államokba költöztetek, és ott éltetek 17 évig. Hogyan változtatott meg téged az a közel két évtized?

Elma: Elfogadom és értékelem a különbségeket, azt, hogy mindenki más és másképp látja a világot. Mi úgy nőttünk fel, hogy nem számított, hogy ki szerb, ki horvát vagy ki bosnyák. A nevek alapján persze tudtuk, hiszen másképp hangzik egy szerb és egy bosnyák név, de ez nem volt fontos. A gimnáziumi legjobb barátnőm szerb volt. Gyerek voltam, de emlékszem Jugoszláviára és arra, hogy a titói gondolat, a „testvériség” és „egység” szelleme uralkodott. A szüleim is vegyes házasságban élnek, a családomban van katolikus, muzulmán, zsidó, görög-keleti vallású. Azt gondolom, hogy néhány embernek érdeke volt a konfliktus, és a felülről fűtött nacionalizmus olyan mértéket öltött, hogy csak egy szikra kellett ahhoz, hogy ez a borzalom megtörténjen.

Semmi jót nem hozott a háború: tönkretette a gazdaságot, azt a fajta jólétet, amiben részünk volt, családokat szakított szét, és nagyon sok ember vesztette életét. Ráadásul azt is megmutatta, milyen hihetetlen kegyetlenségekre képes az ember.

T.É.: A lányaid mit tudnak a háborúról?

Elma: Mesélünk nekik, de az iskolában csak nagyon vázlatosan tanulnak róla. Ráadásul a történtek és a felelősök megítélése más a bosnyák-horvát részeken, mint a Szerb Köztársaságban, amely Bosznia-Hercegovina 49%-át adja. Ma már szinte csak szerbek laknak itt, a bosnyák és horvát lakosság elmenekült.

 

(Fotó: Elvis Bakukcic / Europress/AFP)

(Fotó: Elvis Bakukcic / Europress/AFP)

Elma nemzetközi kapcsolatok szakon végzett a főiskolán, majd Masters diplomáját az Egyesült Államokban szerezte meg politikatudomány területen. Szakdolgozatát az egykori Jugoszlávia identitáspolitikájáról és a bosnyák háborúról írta. Kutatásai a háború előtt és után eszközként használt nacionalizmusra irányultak. Számos túlélővel és a háború után született gyerekkel is beszélgetett. Reméljük, a jó százoldalas tanulmány egyszer könyv formájában is elérhető lesz!

(Ha tetszett Éva cikke, olvasd el sok-sok öniróniával és humorral megírt Amerika! Visszaintegetsz? című könyvét amerikai kultúrsokkról, egy óceánt áthidaló szerelemről és idegen közegben megélt spirituális önkeresésről!)

(Olvasd el Éva Magyar nők vándoréletmódban című cikksorozatának részeit: 1. rész2. rész  3.rész 4.rész 5.rész)

(Olvasd el Éva Akik beleszerettek Magyarországba című cikksorozatának részeit is: 1. rész2. rész3. rész)

( A szerző facebook oldalát is megnézheted: itt)

(Kövess minket a Facebookon is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!