Az elvarázsolt kert – Varanasi

Emlékezetünk tele van rejtett polcokkal, titkos fiókokkal. Ezek néha váratlanul maguktól kitárulkoznak, felpattannak és ilyenkor rácsodálkozhatunk a múltunkra, arra a világra, amit hercegek és királykisasszonyok, csodálatos állatok, manók és óriások népesítettek be, ahol minden gyermeknek helye volt és ahol annyira, de annyira jól éreztük magunkat. Egyik kedvencem az elvarázsolt kert története volt, aminek számtalan változatát hallgattam végig, de idővel mint maga a titkos a kert, valahogy a történet is eltűnt, bekerült a rejtett fiókok valamelyikébe.

A mese arról szól, hogy a történet hőse egy utcában, egy hosszú fal mentén talál egy kaput, ahová benyit és a fal túloldalán lévő csodálatos kertben találja magát. Buja növényzet, ezer színű virágok és égig érő fák, melyeken sosem látott madarak dalolnak. A béke és nyugalom kertje, ilyen lehetett a paradicsom valaha, ilyen helyen az ember csak jól érezheti magát. És hősünk elhatározza, visszatér ide hamarosan, itt fog élni és megtalálja ebben a kertben a társát, örömét, boldogságát. Csakhogy éppen egy megbeszélésre kell sietnie, ezért még egy utolsó, futó pillantást vet a kertre és távozik.

Jártában-keltében néha arra vetődik, meglátja a csodálatos kaput, bokros teendői azonban sosem hagynak időt arra, hogy megálljon és ismét belépjen, de mindahányszor megígéri magának, hogy eljön ide és megkeresi a helyet. Azután, ahogy telnek az évek, évtizedek, öregen ugyan, de elhatározza, hogy elmegy ebbe a kertbe, hiszen ideje van rá, találkozója pedig senkivel sincs többé, őrá sem kíváncsi már senki, hát kiváló alkalom, hogy végre valahára elmenjen vágyott kertjébe.

Az utcát, a fallal valahogy megtalálja ugyan, csak kapu nincs ezen a falon, hiába keresi, kutatja, kaparja a falat, kopogtatja, hol lehet elfalazva a bejárat, a kertbe többé soha be nem juthat.

Nem egy vicces történet, annyi szent, de ez a kert, a maga dús növényeivel, színeivel, hangulatával ott pihent emlékezetem mélyén, és csakúgy mint a történet hőse, nem gondoltam többé vele. Hiszen annyi mindennel szolgál a valóság, az élet maga, semmi szükség a mesékre.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

A 3000 éves városban, Varanasiban egy mesevilág fogadott, magával ragadott, akaratlanul is részévé váltam. Az itt élők számára én, az utazó lehettem mesebeli valószínűtlen lény, nekem pedig, aki a városban véletlenszerűen bóklászik, csak hagyni kell, hogy a csodák megtörténjenek körülöttem, vagy akár velem is. Szeretek céltalanul ődöngve egy-egy apró részletet szemlélni, és ilyenkor hagyom, hogy a látvány eltöltse a bensőmet és élménnyé formálódjon.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Hiszen mi csodálatos lenne egy kutyában, mikor annyi van errefelé! Igaz, hogy ez a kutya egy elhagyatott ház második emeletéről néz le rám, egy ősi fa árnyékában, aminek a gyökerei az ég felé nőnek, vagy épp egy piros csempés szentély szomszédságában amelynek tetején kakas kukorékol.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Bár kutyák, szentélyek és lepukkant házak mifelénk is vannak, itt mégis rácsodálkozom a világra. Ekkor valahonnan egy gyerekcsapat tűnik fel, rohannak hozzám, mint seregélyek a szőlőre, nevetnek, beszélnek, mutogatnak, fotó! fotó! kiabálják, klitty klatty, kedvükre teszek, meg a magaméra is, és ahogy jöttek, úgy rebbennek szét, és akkor észreveszek egy kislányt, aki velük érkezett, de végig háttérben maradt, visszahúzódva, csendesen és most, hogy a csapat eltűnt, csak ő maradt, nem lépett közel, tartott öt lépésnyi távolságot.

Intettem neki, jöjjön és odajön, nézi az idegent, az idegen meg őt.

Hatalmas szemek, vastag ajkak, bizalom és gyermeki ártatlanság. A tökéletesség. Olyan mint egy könyv, ami már készen van, ott az egész történet, csak a lapok még üresek, még le kell írni mindent.

Mutatom a fényképezőgépet, rákattintok, ő csendben nézi, azután megfordul és elsétál, abba az irányba, ahonnan jött.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Itt nincs szükség szavakra, elég ezt a fényképet megmutatni a világnak, mindent elmond Indiáról, a szépségről, a jövőről, ilyesmiről gondolkodtam, aztán némi tétovázás után elindultam a kislány nyomában.

Ő már sehol sem volt, én pedig a szokásos életteli utcák és sikátorok után, hirtelen néptelen utakra tévedtem. Elhagyatott épületek, falak, földhányások, pedig még a városban, a város szívében voltam, mégis egy furcsa helyen találtam magam.

Az utca véget ért.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Körös-körül falak, szemben pedig egy hatalmas kapu, felette évszám, de lehet, hogy a ház száma, a kapu elbarikádozva, nagy fatáblák előtte, amik lezárják az utat és az átjárást egyaránt.

Itt megállok, hogy visszaforduljak, ekkor az egyik fatábla oldalán feltűnik egy felirat: WELCOME, Isten hozott, szívesen látunk.

Odalépek, látom, hogy ezek a fatáblák kinyithatóak, tovább léphetek, a kapuszárny is engedelmes, kicsit megnyomom, kitárul és belépek.

Egy kertben vagyok, egy ház előtt, semmi nem mozdul, én is földbegyökerezett lábbal állok.

Egy kert, egy ház. Emberi életnek nyoma sincs. Kihalt, de nem félelmetes, csak a csend, a furcsa csend üzen valamit, amit felfogok, de értelmezni nem tudok. Hol vagyok? Milyen korban, melyik síkban, milyen időben?

Ekkor csendben megnyílik a ház kapuja és néhány pillanat múltán a benti sötétből feltűnik egy lebegő alak.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Na, ilyen nincs, nem vagyok az az álmodó típus, ez itt valami látomás, amiben amúgy sem hiszünk, beszívhattam valami szert, vagy bekattantam kicsit, lebegő lények nincsenek. Csak itt.

Ott áll – áll? – előttem, néz rám, nem szól, nem közelít, csak áll, lebeg kis ruhájában, szemében évezredek. Hosszú lábszára előre-hátra hajlik, mint a nádas, amikor a szél borzolja, és hihetetlen hosszú ujjaival az ajtószárnyat támasztja.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

- Helló – mondom, ő meg csak néz szótalan.

- Egyedül vagy? Talán nem értesz engem? – miért is értene, mikor én sem értem magam. Szemében ennyi: Ez az én helyem. Az enyém a ház, a tér, a kert, a D-vitamin hiánya, amitől mindig angolkóros leszek, amiért a csontjaim nem bírják a súlyomat, ezért csak lebegni tudok, ez az örökségem, de itt vagyok, voltam és örökké leszek.

Megint csak nem volt mit tennem vagy mondanom, a kislány visszahúzódott, eltűnt a ház sötétjében, én pedig kifordultam, el a háztól, ki a kertből, kiléptem ismét a nagy kapun keresztül, a sivár útra, indultam vissza a város felé, ami egyszerre értelmét veszítette. Most eljátszom a hajdani történetet, a szépség kertjével, amit soha többé nem találok meg? – ezen gondolkoztam.

És akkor visszafordultam és megint átléptem a kapu küszöbén, és megint ott voltam, a kertben, de a ház hallgatott, semmi sem mozdult.

Körülnéztem.

A kert közepén a kislány emléke fogadott.

(Fotó: kiki roller)

(Fotó: kiki roller)

Tetszett az írás? A szerző legújabb, ki-ki válik című könyvéről itt és itt találsz információt!

(Még több cikket olvashatsz Indiáról itt!)

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!