Ázsia latinjai…

Ezt a címet a koreaiaknak több dolog okán is méltán odaadományozhatnák. Az élénk, késő éjszakába nyúló közösségi élet, az ízek élvezete, a zenélés/éneklés szeretete, vagy a szappanoperák gyártása mind-mind közös pontok, de a legfontosabb azonosság a délies temperamentum.

A látszattal ellentétben nem a „zen”, hanem a komfortos káosz hatja át a mindennapokat. Felejthetetlen érzés, mikor az ember a repülőből kilépve, már a reptéren megérzi, hogy egy másik kontinensre, vagy inkább egy másik világba érkezett. Az állandó lüktetés, örvénylés, az emberek áradata, a zaj, az illatok, a mozdulatok, minden-minden más, mint itthon.

A sztereotípia az ázsiaiakról úgy szól, hogy nagyon jólneveltek, és mindig szabályok szerint viselkednek. Ez valóban így van, csak éppen körülbelül tizedannyi viselkedésre vonatkozó szabályuk van, mint nekünk, és semmi nem áll tőlük távolabb, mint a szenvtelenség. A holisztikus világszemléletükből adódóan azért, mert betartják a szabályokat, még nem feledkeznek meg a saját érzéseikről sem (gyakran a magán-és hivatali szféra is összemosódik). Ez azt is jelenti, hogy nagyjából ugyanúgy értékelik a számunkra lélektanilag teljesen különböző szituációkat. Kirándulni, vásárolgatni és hivatalos vacsorára mi valószínűleg semmiképpen nem mennénk egy napon, nekik viszont ez kicsit sem fura. Kórház és színház között elég egy zuhany és ruhaváltás, vagy néha csak egy zuhany, egyébként nem szokás semmire rákészülni lelkiekben (talán ezért is nem tud igazi lenni Koreában a karácsony – de erről majd máskor).

Bárhol vagyunk, a legfontosabbak: 1. tartsuk be az idősek iránti tiszteletadást 2. hajoljunk meg üdvözléskor és köszönetképpen 3. ne fújjuk ki az orrunkat nyilvánosan. Nagyjából ennyi, ja és tilos a csók! (Annak a többivel együtt a hálószobában a helye.) De ha a fentieket betartjuk, már középhaladónak számítunk a koreai viselkedési szabályok ismeretében. Nem szokás leplezni a hangulatunkat, harsány jókedvünket, vagy rosszullétünket, és tehetjük ezt váltakozó hangerővel, pl. nem fog olyan mondat elhangzani, hogy „Most egy hivatalban vagyunk, azért legyünk kicsit csendesebbek”, akár kiabálhatunk is, nem fogunk rosszalló pillantásokat kapni.

Ügyintézés közben megtárgyalhatjuk magánügyeinket, a Tescóban az eladóval beszélgetve kitérhetünk olyan témákra, hogy hétvégén mit fogunk csinálni, vagy mennyire szép x.y. színésznő, és ez a legkisebb zavart sem fogja kelteni – sem a rólunk kialakított képben, sem a papírozás hatékonyságát illetően.

Közlekedés közben viszont az sem gond, ha nem veszünk tudomást a többiek emberi mivoltáról, és ütjük-vágjuk őket, ilyenkor bocsánatot sem kell kérni. Utána úgyis mindenki elmerül az okostelefon/laptop, stb. képernyője mögött. Ja, és ez egy komolynak szánt beszélgetés alatt is megtörténhet… legnagyobb lelki sérelmeink ecsetelése közben beszélgetőpartnerünk pittyegése jelzi, hogy éppen répát szüretel.

Ezen legfeljebb egy európai akadna ki, de ha rosszul ad vissza a taxis, vagy bármilyen kisebbfajta igazságtalanság történik, akkor láthatjuk azt is, hogy milyen egy kiakadás, és hogy milyen nevetséges elképzelés, hogy az ázsiaiak nem mutatják ki a dühüket: a koreaiak olyan erővel tudnak üvölteni, (mellesleg szívesen és gyakran) hogy az emberben rendesen félelmet kelt. A testi erőszakot ők is kerülik, de ezenkívül nincsenek szabályai és szintjei a veszekedésnek sem, de legalább a hétköznapokon elfojtott stressz is kiutat talál valahol.

A spontaneitásnak tehát igenis van helye, és ezzel együtt az érzések, érzelmek átélésének, hullámzásának is. Az ijesztő öngyilkossági ráta és hosszú munkaidő ellenére a koreaiak általában viszonylag derűsek, és kortól függetlenül bármikor készek egy kis hülyéskedésre, traccspartira, karaoke-ra. Ha megtehetik, imádnak kiöltözni, szórakozni, utazni, egyszóval élvezik az életet.

Magyarországra repülővel visszatérve minden olyan jól szervezettnek, vagy inkább túlszervezettnek tűnik: az emberek egyen arckifejezése, egyforma mozdulatai, a viszonylagos csend, amit az okoz, hogy mindenki minden mondatot éppen az szituációnak megfelelő hangerővel igyekszik közölni… szinte robotikus. És ironikus módon sokkal inkább „zen”, bár sokkal kevésbé vidám…

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!