Beszélj nyelveket vagy kösd fel a gatyád! – hogyan juss álláshoz Luxemburgban

Nem volt okom panaszra. Bő három évet dolgoztam az egyetem mellett és után otthon egy cégnél. Szerettem amit csináltam, főleg pedig akikkel csináltam. Amikor kiköltözés előtt álltunk, a barátok és család mellett ez volt az egyik legnagyobb húzóerő a maradásom mellett. Meg-megrágtam a dolgot, mire eldöntöttem, hogy nyugdíjba mégsem onnan akarok menni, és ha nem most, hát mikor lássak világot és gyűjtsek külföldi tapasztalatot. Megéri feláldozni a biztosat az ismeretlenért?

Úgy indultam neki Luxemburgnak, hogy aki keres, talál. Szerencsére nem az éhhalál elől menekülve kerestem munkát, mert a vőlegényem fizetéséből – habár nem dőzsölve – de el tudtunk éldegélni. Mégse akartam nagyon húzni a dolgot. Mindig is mondtam, hogy az otthonülésnél minden jobb. Ráfekszem az álláskeresésre, elsődlegesen az olyan munkákra amik érdekelnek is. Viszont ha nem találok ilyet rövid időn belül, akkor a “mindegy, csak legyen valami” kategória jöjjön.

Az első két hónapom így a francia tanulással és a munkaközvetítő portálok bújásával telt. Az összes létező oldalon regisztráltam magam, a keresési eredményeimről napi hírleveleket kértem. A szemem egy idő után már ráállt arra, hogy a napi 8-10 hírlevél több száz állásajánlatát gyorsan tudjam szűrni a relevánsakra. Jelentkeztem mindenre, ami kicsit is szóba jöhetett, LinkedInen talált cégek HR-eseinek közvetlenül is küldtem jelentkezést, de a hívások alig-alig jöttek.

Több fejvadászcéghez személyesen is bementem, egy-egy önéletrajzzal a kezemben, hogy tessék itt vagyok, és dolgozni akarok. Elmondtam, hogy jöhet bármi, részmunkaidő, teljes munkaidő, gépiesen semmittevő és szorgalmas mitugrász meló is. A probléma csak ott volt, hogy diplomával a zsebemben ilyenekre nem szívesen vesznek fel. Egyrészt a minimálbér Luxemburgban Európa legmagasabbika, a diplomás minimálbér pedig még annál is több; másrészt félnek, hogy nekem nem fog megfelelni a munka, és hamar otthagyom őket, akkor pedig hiába minden betanítás.

Még a helyi munkaügyi hivatalba is elmentem, hogy beregisztráljam magam. Az egy-két hónapos tagságom alatt ugyan egyetlenegy állásajánlattal sem kerestek meg, én szorgalmasan eljártam a megbeszélt konzultációkra. Mindig vittem magammal a kis lapomat, hogy a legutóbbi találkozás óta milyen helyekre jelentkeztem. Az ügyintéző pedig mindig megnyugtatott, hogy nem kell aggódnom, ha ennyi cégnek írtam, akkor előbb-utóbb valami biztos össze fog jönni.

Aztán egyszer kaptam egy levelet valamelyik recruitment cégtől, hogy állásbörze lesz. Oda is elmentem, kezemben úgy 15 nyomtatott önéletrajzzal. Minden céghez kivártam a 30-60 perces sort, hogy végül azzal fogadjanak, sajnos folyékony francia nyelvtudás nélkül nincs esélyem.

Online portálok, fejvadászcégek, munkaügyi hivatal, állásbörzék. A listát megspékeltük még azzal, hogy bárkivel is találkoztunk, elhintettük neki, hogy állást keresek. Még a vőlegényem munkatársai is nyitott fülekkel járkáltak, hátha hallanak egy lehetőségről.

Így teltek szépen lassan a napjaim és két hónap után úgy éreztem, mindent megpróbáltam. Munkanélkülinek lenni idegőrlő. Kezdtem elbizonytalanodni magamban, az a sok visszautasító levél egyáltalán nem támogatja az ember önbizalmát. Azelőtt sose voltam aktív álláskereső, így nekem új volt az érzés. Megértem azokat, akik a sok negatív visszajelzés után feladják. De nem szabad, és bárki, aki állást keres, tartsa szem előtt: kitartóan kell keresni, jelentkezgetni, mert magától egyik cég sem fog derült égből ihletet kapni, hogy neki XY-ra van szüksége most azonnal.

Azt tisztán láttam az állásajánlatokból, hogy annak ellenére, vagy éppen azért, mert Luxemburg ennyire át van szőve nemzetközileg, egy szimpla angollal semmire sem megyek, még ha diplomám is van. Persze mondhatom, hogy valamennyire elgagyogok németül is, franciául is, de hol vagyok még mindig azokhoz képest, akik az anyatejjel szívták magukba a nyelveket. Bármelyik hirdetésre is kattintottam, az angol mellé francia ÉS német folyékony nyelvtudást is követeltek, valamint e mellé szinte minden alkalommal becsúszott egy-egy egyéb nyelv, úgy mint a spanyol, portugál, olasz vagy akár orosz.

Úgyhogy megvolt a terv: szuperintenzív nyelvtanfolyam. Már csak egy utolsó lépés választott el a beiratkozástól, amikor csörgött a telefonom. Lett állásom!

Mondhatnám, hogy a kemény és kitartó munkám gyümölcseként találtam munkát, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szerencse sem volt elhanyagolható tényező. Ez nem jelenti azt, hogy ha nem csinálom végig az egész fárasztó procedúrát, akkor is rám találtak volna. Nem, én is egy fejvadászcégen keresztül jutottam el a mostani munkahelyemig, és azon kívül hogy jókor kellett lennem jó helyen (értsd: légy ott mindenhol), ugyanúgy át kellett verekedtem magam a felvételi procedúrán.

A felvételi elbeszélgetéseken eljátszottam, hogy magabiztos vagyok, annak ellenére hogy belülről úgy izgultam, mint kismalac a vágóhídon. Éreztem, hogy nekem ez a munka kell, rám szabták. Nem adnám lejjebb, büszkén elmondhatnám, hogy olyan munkát találtam, amiért otthon is szívesen váltottam volna. Olyan céget tudhatnék munkaadómnak, akiről mindig is álmodtam, és akinél ha fél évet töltök is csak el, szépen fog mutatni az önéletrajzomban.

Hát ezért izgultam. Aztán miután felvettek, az öröm mellett a rémület is úrrá lett rajtam. Mi a fenét csinálok? Mégis hogy gondoltam, hogy megállom ott a helyem? Hogy fogok én egy ekkora nemzetközi vállalatnál ANGOLUL dolgozni? Mi van ha nem értek egy mukkot sem? Próbáltam magam meggyőzni, hogy valamiért csak felvettek, de ilyenben sosem voltam túl jó…

A cikk a következő oldalon folytatódik!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!