Cenzúrázatlan kockacukor – viszlát Dánia, hello Málta!

Rettenetesen sokat gondolkodtam ezen a cikken. Vagy egy hónapja fogalmazgatom magamban a mondatokat, egyenként a konyhában, a repülőn, a biciklimen, egy csöndes pillanatban mikor a barátaimmal sörözök és élménybeszámolok. De elmondani más, mint leírni. Most végre megpróbálkozom vele.

Otthagytam Koppenhágát, elköltöztem Máltára. Nem éreztem soha azt, hogy felesleges vagyok és érdektelen. Dániában sikerült. Nem szeretném földbe döngölni az országot és az embereket, de ez az írás kétségtelenül a negatív oldaláról közelíti meg Hamlet hazáját. Próbálok objektív lenni, szerintem sikerül majd. Nem szeretnék senkit megsérteni, hiszen tudom, nagyon sokan szeretnek Dániában lenni. De ez az én sztorim, az én tapasztalatom, csak egy rálátás, élmény a sok közül.

Tudtam, hogy nehéz lesz, hogy küzdeni kell, hogy nem kapok majd levegőt a sok teendőtől és elintézni valótól, ez így is volt, de az, hogy munkát nem kapok majd, azt nem gondoltam volna. Sokat láttam már a világból, sok külföldi tapasztalatom van, de sehol nem éreztem magam ennyire egyedül. No és a pozitív hozzáállást sem lehet a végtelenségig fenntartani, ha a környezet az ellenkezőjét sugározza felém.

Elmentem mesterdiplomát szerezni Koppenhágába. Szobát három nap alatt találtam, olcsót, picit, szépet. Ez már maga volt a csoda, a körülményeket tekintve. Nagyon nagy lökést adott, motivációt, hogy az első lépés megvan.

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

Én voltam az első az egyetemi karrierirodában szeptember 2-án, már kész volt minden CV, minden kísérőlevél és aztán minden állásra külön-külön megszerkesztettem őket. Az első héten, sőt, már nyáron elkezdtem dánul tanulni, mert tudtam, hogy kell majd, erre kényesek. Az egyetemi nyelvi kurzus kicsit lassú volt, de nagyon élveztem a nyelvet és egyszerűnek találtam. Sokadik idegennyelvet már azért egyszerűbb tanulni, mint akár harmadikat. Diákmelót kerestem, semmi komolyat, annyi elvárásom volt, hogy beleírhassam majd az önéletrajzomba és kapjak rá SU-t (állami támogatást), ergo, nem mosogatni és takarítani akartam, ennél több munkatapasztalatom és önbecsülésem volt. Máig nem engedek ebből, lehet, hogy ez volt a hiba.

Egy raktáros melóból hívtak egyedül vissza, ami azért tetszett, mert nagy energiaszinttel rendelkezem és örültem volna a pakolászásnak és jövés-menésnek. Azt megértettem, amit dánul mond a HR-es, de szerettem volna angolra váltani, mert még csak három hete tanultam dánul. A vonal túlsó végén erre közölte a hölgy, hogy ha nem tudok dánul, sajnos nincs miről beszélni, mert a gépecske (vonalkód olvasó) amit a munka során használni kell dánul írja ki a cikkek nevét. Mondtam neki, hogy gyorsan tanulok és simán meg tudom jegyezni mit ír ki a szerkezet, láttam már ilyet, dolgoztam vele, és az a gép lengyelül írt ki mindent és egy este alatt kitanultam, mit kell nyomogatni, pedig egy mukkot sem tudok lengyelül. Nem voltam jó. Esélyt sem adtak arra, hogy a már megszerzett pici dán tudásomat élesben próbára tegyem és fejlesszem.  Nem utolsó sorban, annyira nem tetszett az egyetem és a környezet sem, hogy minden áron maradni akarjak. A bringázást élveztem.

Két melóm is lett végül, de önkéntes munkák voltak, tehát ingyen dolgoztam, és az volt belőle a hasznom, hogy megengedték, hogy beleírjam majd az önéletrajzomba. Nagyon hálásnak kellett volna lennem. Vonzott mindkét szakma, kapcsolatépítésnek, nyelvgyakorlásnak jó lesz, gondoltam. Pultos voltam a Café Globen nevű nagyon hangulatos kis sörözőben, ahol úti beszámolókat, összejöveteleket szerveznek, többek között a couchsurfingesek is, így találtam rá én is. Nagyon élveztem, kedves emberek fogadtak, pörögtem, hamar beletanultam. Egyik este egy ötvenes, termetes dán bácsival álltam a pult mögött. Megismerkedtünk, megkérdezte mit csinálok, miért jöttem. Elmeséltem neki az egyszerű sztorit, amit előző cikkemben már említettem. Közbevágott és határozottan rákérdezett, hogy nem azért vagyok-e itt, mert ingyenes az oktatás és az ő adózott pénzén tanulok itt és úgyis tovább állok. Csak ez első állításban nem volt igaza. Visszavágtam, hogy otthon is ingyenes lenne az oktatás. Erre már nem tudott mit mondani.

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

Ez a hozzáállás uralkodik, miközben minden újság és online hírportál azon nyavalyog, hogy mennyire kevés a külföldi munkaerő Dániában és mennyire nem globális a munkaerőpiac (a többi EU-s országhoz képest). Persze, mert alap elvárás dánul tudni. Ezt 100%-ig megértem és támogatom. Hiszen Magyarországon is tudni kell magyarul egy munkahelyen, érvelnek sokan. Igen ám, de Dániában a lakosok kb. 80%-a vallja magáról, hogy tud angolul, míg a magyaroknak csak a 20%-a. Tényleg így van, a néni, aki a nagymamám lehetne ugyanolyan szépen beszél angolul, mint a 18 éves. A főbérlőm maga is meglepődött, azt hitte hogy az angol mindenhol elég, hiszen mindenki tud angolul. Nyilván a bevándorlónak kell idomulni az országhoz, nem fordítva. De ahhoz idő kell, hogy megtanuljon az ember dánul, az idő pedig pénz és ha nem kap a külföldi munkát, nem fog tudni maradni. Ördögi kör. Mindennek tetejébe, jövőre 50%-kal csökkentik majd az egyetemekre felvehető diákok számát, amit persze a külföldiek és az Erasmusosok fognak a leginkább megérezni. Igen nagy ellentmondás.

A másik munka a The Copenhagen Postnál volt, nagyon örültem neki, élveztem a szerkesztőségi életet, sportklubokkal kellett tartani a kapcsolatot. Ezt az egy dolgot bánom, hogy ott kellett hagynom. De valamiből élni is kell.

Sok külföldi diák nem dolgozik az egyetem mellett, otthonról támogatják, megtehetik, nekik ez természetes. Én spóroltam egy picit és kaptam otthonról egy nagyobb összeget, hogy ebből gazdálkodjak. Úgy 3 hónapra volt elegendő. Kenyéren, banánon, vajon és salátán éltem, nem mertem egy kávét se venni, mert lehet, hogy az a 15 korona fog majd valamikor hiányozni.  Nem is akartam volna, hogy otthonról segítsenek, a saját lábamra akartam állni és sem a koplalást sem a rengeteg munkakeresésbe fektetett energiát nem bánom. Úgy voltam vele, ha nincs meló, nincs itt keresnivalóm.

Ami az oktatási rendszerről számomra kiderült az egy szóban a „laissez-faire”(szabadjára engedő). Én a Koppenhágai Egyetem bölcsészkarára jártam angol irodalom szakra. Nagy előnye, hogy azt csinál a diák, amit akar. Ez mesterszakon nagyon jó. Nincs kötelező tantárgy, csak öt fajta vizsgatípust kell letudni három szemeszter alatt. Sokat kell otthon és a könyvtárban dolgozni, kutatni, írni, azon, amin csak akar a diák, amivel szívesen foglalkozik. Azonban az első esszém értékeléséből kiderült, hogy mindazt, amit az angol esszéről hónapokon át otthon tanultam az egyetemen sutba dobhatom, mert ezen az angol szakon máshogyan kell angolul írni. A szép, tanult Academic English-em mehetett a kukába. A második esszé fele annyi idő alatt, laza stílusban írva jobban tetszett a tanárnak, aki ízig-vérig angol volt és tanított a hazájában is. Így aztán egyáltalán fogalmam sem volt, hogy mit várnak el.

Minden ötlet, amit órán mondtam vagy mások mondtak jó volt, tapsolt hozzá mindenki. Nem volt rossz ötlet, hozzászólás, így nem volt határa a jónak és a rossznak. A magyar oktatás ennek a szöges ellentéte, sok helyen egy jó válasz van, ami a tanár fejében van. De egy hatalmas hülyeségnek tapsolni is ugyanekkora hiba szerintem. Lógott a levegőben az összes kurzus és úgy éreztem semmitmondó kérdésekről beszélünk. Vagy talán mégsem vagyok akkora bölcsész, mit hittem, aki mindent meg akar magyarázni, meg tud magyarázni és a semmiről oldalakat képes írni. Igen, most az enyéimet kritizálom, de tényleg ez ment.

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

Mikor felmondtam az újságnál bensőséges beszélgetésbe kezdtünk a munkatársammal, Meenával. Elmondtam mindezt, miért megyek el, miért nem sikerült itt maradni. Teljes mértékben egyetértett. Ő indiai angol, régóta lakik itt két kisfiával, 3 és 9 évesek. Elmondta, hogy egy éven belül szeretne más, angol nyelvű országba költözni, mert nincs megelégedve a dán oktatási rendszerrel. Úgy látja, hogy a 9 éves kisfia, aki már iskolába jár, nem tanulja meg mi a konkurencia, mi a verseny. A gyerekek, ha megírják a házit az is jó, ha nem, az is jó. Mindenki jó, mindenki okos. Pedig ami a dán határokon kívül van az nem ez. A felnőtt élet nem erről szól. Így nem tanulják meg mit jelent megküzdeni valamiért. Itt nem kell küzdeni, mert a szociális háló támogat. Elvitte őket egyik évben Indiába, hogy megmutassa nekik mi van ott, hogy lássák, ilyen élet is létezik. Úgy érzem Dánia a ló túlsó oldala. Ehetetlenül édes kockacukor, annak, aki nem szokott hozzá.

Máltáról visszaérve Koppenhágába következett egy hét depresszió. Aludtam, filmet néztem, ettem, biciklizem, aludtam, filmet néztem stb. Bementem az óráimra, de már semmit nem hallottam meg. (Amelyek közül csak a péntekin volt kötelező megjelenni, ergo egy pénteki másfél óráért tartózkodtam Dániában, eluralkodott rajtam ez a negatív szemlélet). Reggel 9-kor kezdett világosodni és 3-kor sötétedni. Esélytelen. Szombat reggel foglaltam hétfőre egy budapesti repjegyet, összepakoltam és hazamentem. A következő héten foglaltam a máltai jegyemet és 12 nap múlva megérkeztem a szigetre.

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

Bő két hónapig voltam Dániában, ezzel egy havi lakbért megspórolva maradt még pénzem a repjegyekre és az otthoni tennivalókra. Egy hét után kaptam itt egy állásajánlatot, nem a megfelelőt, így itt most válogatok. Sokszor kell a máltai nyelvtudás is, de elenyésző a számuk az angolhoz képest. Még mindig világos van 5-kor és napközben ujjatlan pólóban és sortban lehet csak kibírni. Ma leégett a vállam a közértbe menet. A régi hangulatom visszatért és végre a barátommal lehetek. A nap nagyon sokat számít és biztosra veszem, hogy barátok, társaság nélkül megbolondultam volna Kopiban. Sokan kérdezik, meg fogom-e bánni, hogy otthagytam az egyetemet. Talán igen, talán nem, honnan tudjam, de ezt érzem helyes útnak és több, jobb perspektívám is van a jövőre nézve. Elegem lett a csóró diákéletből egy időre és keményen akarok dolgozni. Talán csak feladtam, talán igazam van, talán mégis lusta vagyok, talán csak nem voltam odavaló. De egy biztos, keresnivalóm nem volt sok.

Immár vidámabban, sok kedves emberrel, a barátommal és barátokkal körülvéve, bár szeretett biciklimtől megfosztva szeretnék Máltáról tudósítani. Hátha jön még egy medicane (mediterranian hurricane), amiről ezúttal írni is tudok majd.

(fotó: Jakab Erna)

(fotó: Jakab Erna)

Zárásképpen, mivel tudom, sok magyar fiatal célozza meg mostanában Dániát, leírok néhány jótanácsot. Főleg az azok szívleljék meg, akik Koppenhágába mennének.

  • Úgy menj oda, hogy van melód, még ha egyetemistának is mész.
  • Ha ez nem sikerül, egy évig tanulj előtte dán nyelvet, egy közép szint már versenyképes lehet.
  • Ne egyedül menj, a társaság sokat dob a hangulaton a hosszú, hónapokig tartó szürkeségben.
  • Legyen kihez menni az első hetekben, amíg nem kapsz szobát. Ez az állapot 1-2 hónapig is eltarthat és állandó lakcím nélkül nem tudsz tovább lépni. Külföldről szinte lehetetlen szobát kapni, mert szó szerint interjúztatnak érte, több embert is egyszerre.

(Még több cikk oktatásról, külföldi munkavállalásról és külföldre költözésről itt: oktatás, külföldi munkavállalás, külföldre költözés. Még több cikk Dániáról és Máltáról itt: Dánia, Málta. Még több cikk Ernától itt: Jakab Erna.)

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!