Csillámpor nélkül: a török bazársoron túl

Akinek nem inge, nem veszi magára, akinek pedig igen.. az most jól figyeljen ui. úgy döntöttem vázolom a török valóságot. Mikor az első törökországi utamra készültem 2008 januárjában, nem igazán voltam vele tisztában, hogy mi fog rám várni: milyenek az ételek, az utcák, az emberek, az atmoszféra és még megannyi kérdés motoszkált a fejemben.

Mikor hazaértem pár hét után, megdöbbenve szembesültem az olyan érthetetlen kérdésekkel, mint pl. nem betegedtem-e meg az ételtől, ott ugye mindenki csadorban jár, sátorban laktunk-e (ezen a kérdésen a mai napig nem tudtam napira rendre térni…), ugye 3-4 felesége van a török férfiaknak és a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb kérdéseket még hosszan sorolhatnám. Ezúttal jelentem, hogy válaszom nem, nem és nem. Törökországba látogatni ugyanis nem egy túlélő expedíció, hanem egy mesés, életre szóló élmény. Csak egy baj van vele, ha egyszer rabul ejt nem szabadulsz, hanem visszatérő vendég leszel.

Mindenekelőtt leszögezném, hogy az antalyai életet a három év során nem az ötcsillagos hotelszobából figyeltem, hanem Antalya szívében, Lara városnegyedben laktam, távol a turisták uralta résztől. És ezzel remélem válaszoltam is az első itthoni aggályra: lakásban laktunk, egy pálmafákkal, parkokkal, szökőkutakkal övezett városban, ahol a tengerpart mindössze 5 perc sétára volt tőlünk. Tudni kell, hogy Törökországban az ingatlanárak iszonyat magasan vannak, a legtöbben egy életen keresztül bérlik a lakásokat, és olyan, hogy másfél szobás nincs is (kertes házzal pedig egyáltalán nem lehet találkozni). A legkisebb apartman is minimum 80 m² és ebből hatvanat biztos, hogy szőnyegek borítanak.

Lara városrész, Antalya

Nem is csoda, hogy a kis lakások nem népszerűek a törökök körében, hiszen egy szűk családi összejövetelen kb. húszan is részt vehetnek (a családi összetartás az oka annak, hogy Törökországban egyáltalán nincsenek hajléktalanok!!) és a létszámot nem a családfő sok felesége teszi ki, hiszen meglepő vagy sem, Törökországban is törvény szabályozza a monogámiát. Vagyis a normális család modell kinn is él. Mi több, a nők ott ugyanolyan nők, mint nálunk. A legutolsó divat szerint öltöznek és sminkelnek, habár aki vallásos, fejkendőt hord az utcán, hogy haját eltakarja, valamint a kendő megkötési módja szerint könnyen lehet következtetni arra, hogy az illető mennyire vallásos.

Volt szerencsém egy vendégségben részt venni, ahol nem győztem pislogni, amikor az utcáról belépő (vallásos) vendégek levették a testüket eltakaró hosszú kabátot és fejkendőt és láthatóvá váltak a többszázezres értékű arany ékszereik, valamint divatosabbnál divatosabb ruháik. Apropó! A divatról jut eszembe, biztos mindenkinek van a ruhatárában legalább egy olyan ruhadarab, amin a Made in Turkey felirat látható a belső címkén. Most kifejezetten a Váci utca üzleteinek termékeire gondolok, amelyek nagy része a szíriai határtól nem messze fekvő Gaziantep környékéről indulnak Budapestre. Outlet, outlet hátán van a dél-kelet törökországi városban ahol az itthoni ár tizedéért lehet beszerezni a legújabb trendi cuccokat.

Jó üzletet azonban nem csak itt és a tengerparti bazárokban, de sarki pékségtől kezdve a cipőüzletekig lehet kötni. Kicsit lerágott csont már az “alkudni kell Törökországban“ tanács, de annál hasznosabb. A legjobb, ha az ember beszéli a nyelvet, nekem is óriási élmény volt, amikor akár az utcai árusok, akár a bevásárlóközpontok eladói angolul vagy oroszul ajánlották fel a segítségüket, mire én törökül beszélgetésbe elegyedtem velük. Rengeteg közös szavunk van egyébként, az én kedvenc kapcsolódási pontom a gesztenye. Az elmúlt három évben egészen jól megtanultam a nyelvet, ugyan már öt éves voltam, amikor a török konyhanyelvet szintén beszélő nagypapámtól megtanultam a Kérek egy doboz cigit! mondatot, amit a körömlakk szó megismerése követett 16 évvel később (ennek egyébként meglepően sok hasznát vettem).

Gaziantep

Sikeresen felvettem a török életvitel ritmusát, viszont a tömegközlekedés először nekem is kihívást jelentett.  Már oviban megtanultuk a balra nézek,jobbra nézek, ha nem jön semmi átmegyek szabályt, amit a kukába dobhattam Törökországban. Itt kiegészült, ha nem jön semmi még hússzor szétnézek szokással. Nem számít, hogy a nyugis Antalyában vagy a pörgős Isztambulban vagyunk-e, a török sofőrök őrülten közlekednek országszerte. Nem engednek át, nem állnak meg, ha kocsiban ülsz gyakorlatilag te vagy az úr, hiszen a gyalogosok ismerik a dolgok menetét. Ha esetleg nem így lenne, az már a Te problémád, remélhetőleg rendelkezel baleset-biztosítással…

Furcsa, de a törvények engedik, hogy minimális alkoholfogyasztással lehet még volán mögé ülni. Van valami, ami viszont kifejezetten tetszett nekem a török tömegközlekedésben, ez pedig a buszozás. Mikor legelőször várakoztam a helyi járatra, a buszmegállót (amiből kevés van) még csak-csak megtaláltam, de hogy mikor jön a busz? Amikor a sofőr jónak tartja, mivel buszmenetrend nincs. Ami azért nem jelent problémát, mert nem kell órákat a megállóban dekkolni, ui. akár a piros lámpánál a dugó közepén fel lehet szállni a buszra. Csak le kell inteni, mint a new york-i taxikat és már lassít is a sofőr. A buszvonalak magántulajdonban vannak, így érdekük, hogy minél több utas szálljon fel a buszra. A leszállásra ugyanez érvényes, egyszerűen és nagyszerűen megoldható: ha két megálló közt leszállnánk, szólunk a sofőrnek, hogy Stop, plíííz! és már nyílnak is az ajtók.

Amit nem javaslok a törökországi tömegközlekedés során kipróbálni, az a bliccelés. Jó magyar szokás, értem én, csak a kintiek nem olyan rugalmasak, mint a BKV ellenőrök a Blahán. Ha mégis megpróbálnátok, készüljetek fel a nyilvános megszégyenülésre, mivel a sofőr félreáll a busszal és meg kér, hogy szállj le, ha nem akarsz fizetni. Ettől eltekintve a török emberek nagyon kedvesek és barátságosak valamint segítőkészek, attól függetlenül, hogy helybéli vagy-e vagy sem. Mindig mosolyognak és feltétel nélkül percek alatt befogadnak, családtaggá válsz. Valószínűleg minket, magyarokat azért is kedvelik nagyon, mert ők másképp tanulták a történelmet. Abban a bizonyos 150 évben ők nem megszálltak minket, hanem mi láttuk őket „vendégül” és még egy infó, ami az Egri Csillagokból kimaradt: Jumurdzsák nem egy gonosz, félszemű, török katona, hanem az idiótán viselkedő kisgyerekek beceneve. :)

Fotó: a szerző hozzájárulásával

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!