Déjà vu, avagy a lakásmizéria kezdődik előről…

Július 16-án léptem át az osztrák-svájci határt, azóta kismillió új impulzus ért, melyeket majd random agymenések formájában fogok itt publikálni, de mint most is, igyekszem ezt valamilyen rendszer szerint: lakásmizéria, már megint. Korábban már beszámoltam arról, hogy mi a helyzet Párizsban letelepedés szempontból – na ezt most sikerült jócskán felülmúlni komplikáció és bürokrácia szempontból. Hogy miért? Mert ez Svájc – és íme, a folytatásos brazil svájci teleregény első epizódja.

Április vége óta keresgélek lakásokat a neten, mivel a suli kollégiuma drágább lenne, mintha lakást bérelnék. Leleményes magyarként gondoltam, túljárok a dúsgazdag „svejciak” eszén, de ez meglehetősen hibás feltételezésnek bizonyult.

Sokáig keresgéltem ingatlanos honlapokat, végül csak olyanokat találtam, melyek ügynökségek ajánlatait listázzák, apróhirdetésekkel alig találkoztam (nem úgy, mint egy országgal odébb). Közeledve a költözéshez gondoltam, hogy elkezdek érdeklődni. A legtöbb hirdetésen van egy “visite” rész, ahol egy nevet és egy telefonszámot találsz, valamint egy olyan, hogy “contact”, ahol egy másik nevet és telefonszámot találsz. Ezen felül kitöltheted az űrlapot, ahol elkérik a szokásos elérhetőségeken kívül sokszor a foglalkozást, de akár a nettó havi keresetet is!

Kitöltöttem az űrlapot, pár nap múlva jön az e-mail a “contact” aláírásával, hogy a “visite”-nél megadott embert keressem az ott megadott telefonszámon, hogy leegyeztessek egy háznézést. Egyúttal elküldtek egy dokumentumot, amit ki kell töltenem, ha tetszik a lakás, írassam alá a tulajjal is, hogy megtörtént a háznézés, majd vigyem be hozzájuk a kitöltött dokumentumot.

“Na de ácsi. Ha mindent én csinálok, akkor itt tulajdonképpen mi is a szolgáltatás?!” – gondoltam magamban. Idővel ez is kiderült, sajnos.

Magyarországról végül 2 lakásnézést sikerült leegyeztetnem. Az egyik garzonlakás maga volt a csoda: 150 méterre a sulitól egy manzárdlakás, berendezve (ebben az országban eszméletlen ritka a berendezve bérelhető lakás!), kellemes áron (egy 2 ágyas koliszoba áráért). A tulaj nagyon szimpi volt, ő is kedvelt, oda is szólt az ingatlanirodának, hogy most mennék oda kitölteni a papírokat. Azt hittem, sínen vagyok – de még csak a pályaudvar közelében sem jártam…

Átmentem az ügynökséghez, közölték, hogy kellene pár dokumentum, mondom ok. Kell az útlevelem (OK), az előző 3 havi fizetésemről szóló kivonat (miért is?), a lakásbiztosításomról szóló papír (ha Svájcban bérelsz lakást, kell, hogy legyen egy személyre szabott lakásbiztosításod, mely “veled megy, ha költözöl”), a tartózkodási engedélyem (ami igényléstől számítva 4 hét múlva érkezik meg, tehát még azóta is várom), valamint a lakásigénylő űrlap (demande de location). Ezek közül persze csak az útlevél volt meg, de gondoltam édesapám svájci barátja majd segít kiigazodni.

A kép pusztán illusztráció – én még ennyi mosolyt sem kaptam az alatt az idő alatt, amíg intéztem az ügyeim (forrás: http://www.realestateagent.com)

3 napig tartott minden papírt beszerezni, vagy legalább egy igazolást róla, hogy lesz tartózkodási engedélyem, de minden nap, amikor visszamentem azt mondták, hogy “nem teljes a dosszié, így nem fogadják el a jelentkezést”.

Mivel kiderült, hogy a kisváros híres-neves felsőoktatási intézményében tanulok, így nincs is jövedelmem, kellene egy garancia is (megjegyzem halkan, hogy ez a csodás város nem szereti a külföldi diákokat, mert buliznak, hangosak, stb., miközben ezek a diákok hozzák a pénzt és a fejlődést a városba…). Gondoltam, hogy legyen édesapám a garancia. Ennek hallatán tőle is bekértek minden dokumentumot, bankszámla kivonatot, tényleg mindent. Ekkor már kicsit felment bennem a pumpa, mert ahogy teltek a napok, egyre nagyobb volt az esély, hogy valaki más elviszi a lakást. És így is lett – egy portugál pasi úgy halászta el előlem a lakást, hogy a tulajdonos engem preferált, de ebben az országban nem a tulaj, hanem az ingatlaniroda dönti el, hogy ki a jobb bérlő, “kinek jobb a dossziéja”.

Ez, kérem a szolgáltatás. Tulajdonképpen ők egy hatóságként elemzik a papírjaimat, és döntik el, hogy ki a jó bérlő (hozzáteszem, hogy a hölgy az ingatlanirodában svájciakat megszégyenítő, arrogáns, agresszív stílusban kezelt).

Az én szempontomból konkrétan semmit sem nyújtanak, de legalább elveszik a lehetőséget, hogy legyen egy jó lakásom.

Pedig szinte biztos voltam benne, hogy én kapom a lakást. Nagyon letört a dolog.

Mindeközben mentünk más ügynökséghez is, találtunk egy olyat, ami főiskolásokra specializálódott. Nekik van jó pár lakásuk a városban, azokat adják ki diákoknak – garzonok, nagyobb lakások több embernek, stb. Mindezt a szokásos lakásárak duplájáért, cserébe biztos, hogy nem lesz gond az adminisztrációval, nem kérnek sok dokumentumot, csak „virítsd a lóvét”. Nevetséges, gondoltam magamban, hagytam is őket békén. Egy hét után írtak, hogy biztos nem érdekel-e egy lakás sem. Azóta elkezdtem velük alkudozni, és jól haladok, mert még mindig van 4-5 garzonjuk, és mivel a félév már elkezdődött, mindenkinek van hol lakni, a kutya nem fogja kivenni a lakásaikat, és csak a nyakukon marad egy fél évig. Úgyhogy most eljött az arabos tárgyalási technika ideje, és alkudozom, mint állat. És várok.

Aznap, amikor a manzárdlakást nem adták nekem, este elmentünk pizzáért a csoporttársakkal. Egy török család üzemelteti a helyet, a pizzára várva jót beszélgettünk, mondták, hogyha van valami, amiben segíthetnek, szóljunk. Mondtam, hogy én pont lakást keresek, erre mondják, hogy van egy kiadó szobájuk az étterem fölött, ha akarom, nézzem meg. Hoppá.

Felmentem, egy 90 nm-es, tökéletesen modernül felújított és berendezett lakás várt, 2 hálószobával. Az egyikben az étterem egyik 18 éves török konyhai dolgozója lakott, aki se angolul, sem franciául nem beszél. A másik hálószobát meg nekem akarták kiadni. Nem ideális, de B tervnek jónak tűnt. Azért vicces, hogy az ember elmegy pizzáért, és egy lakást kap…:)

Ezen túl, a suli által egyre több embert megismerve újabb lehetőségek merültek fel – egy egyiptomi srác, aki most végzett, elfelejtette lemondani az albérletét, így vagy 3 hónap bérleti díjat fizet büntetésként, vagy hoz maga helyett valakit. Itt jöttem én a képbe. A lakás egy csoda – loft lakás, egy nagy légtér, hatalmas üvegablakokkal, melyek a 80(!) nm-es teraszra néznek, 100 méterre a sulitól (egy egyfős koliszoba áráért). Ez maga a csoda. Már elképzeltem, ahogy felfújható medencéket rakok a teraszra, és szeptember végéig beach party lesz nálam minden nap.

Az egyiptomi srác már rendezett is egy bulit a kérdéses loft lakásban, melyről egy kis részlet látszik ezen a képen. A sok jókedvű egyetemista (15 különböző országból, és még a képen csak a brigád töredéke van)csak péntek/szombat esténként a lakás tartozéka!

Ráadásul a tulaj jófej, nem megy ügynökséghez, hanem közvetlen szerződünk. Eddig jó. Csakhogy a minap kiderült, hogy a tulaj még két hétig nyaral, így nem tudja meghallgatni a 3 jelentkezőt a lakásra.

Végső elkeseredésemben megkérdeztem a sulit, hogy mi lenne, ha mégis a koliba mennék. Ha minden jól megy, ott is tudnék variálgatni úgy, hogy bekerüljek abba az épületbe, amibe szeretnék, de ez csak a végső megoldás…

Úgyhogy jelenleg apukám svájci barátjánál lakom Lausanne mellett, ahol azt a kilátást élvezhetem, amit a bejegyzés tetején láttok. A probléma annyi, hogy ez a hely 50 km-re van a sulimtól (egy Bulle nevű városban, amit sokszor a svájciak sem ismernek), így minden nap oda-vissza autókázom.

Amellett, hogy ez fárasztó, sokszor kimaradok a közösségi életből is. Szerencsére a kolinak van egy tetőtéri tanulószobája, ahol kényelmes kanapék vannak, és nem egyszer sikerült már ott kikötnöm egy-egy hosszúra nyúlt buli után (ahol már egyszer a takarítók ébresztettek fel, de a kolis életről majd inkább írok egy külön cikket).

Minden nap A-ból B-be, és vissza. Összesen napi 100 km, ami nem olyan sok, de nagyon kényelmetlen, amikor az összes barátod ilyen messze van.

Ennek az össze-vissza létnek az lett az eredménye, hogy én vagyok a “poor homeless guy”, aki hol itt alszik, hol ott, hol egy telefontöltő kell neki, hol valakinek a fürdőszobáját akarja használni, hol van váltásruhája, hol nincs, a cuccai fele Lausanne mellett, a másik fele a kocsiban. Először az életben érzem azt, hogy sehol sem vagyok otthon. Hazám, az persze van, de itt, Svájcban egyelőre sehol sem érzem otthonosan magam, mert még mindig nincs hol lakni. Nyomasztó érzés, és még a cikk írása közben sem tudom, hogy hol lesz, és milyen lesz az otthonom…

 

Folytatása következik!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!