El innen, de sosem örökre

Nem is olyan rég napvilágot látott egy statisztika, miszerint manapság akarja a legtöbb magyar elhagyni az országot huzamosabb időre. Nyilvánvaló, hogy a többség azért távozna, mert nem tetszik neki, ami ebben az országban zajlik, vagy mert “A Nyugat” csalfa hívó szavára mindenki a biztos megélhetésre asszociál. Nyilván egyet kell, hogy értsek ezzel, azonban engem nem ez vezérel a távozásban. Az induláshoz közeledve kicsit „érzelgősre veszem a figurát”.

Imádok Budapesten élni. Ő az őszinte, soha cserben nem hagyó szerelem, aki mindig azt nyújtja, amire szükségem van. Az én Budapestem az a hely, ahol (ha egyszer lehetőségem lesz rá), le akarok tenni valamit az asztalra, hozzájárulni ahhoz, hogy Budapest több, jobb legyen – ahhoz, hogy meglássam Budapest lehetőségeit, el kell távolodjak tőle.

Szállodás-vendéglátós család sarja, egy görög kereskedőcsalád leszármazottja vagyok, predesztinálva érzem magam a nemzetközi életre. Engem a szállodák világa egész kiskorom óta vonzott, így felnőttként – ugyan már érettebb szemmel tekintve rá – szinte egyértelmű volt, hogy ez az a légkör, amit munkahelyi közegként leginkább el tudok képzelni magamnak. Jó érzés az, hogy emberekkel dolgozom, hogy szemmel látható az eredménye a mindennapi erőfeszítéseknek, és hozzájárulok ahhoz, hogy a vendégeknek akár csak pár napját is, de jobbá tegyem (a világ legjobb szállodáiban ezt akár egy életre szóló élményig lehet fokozni, amit egyszer mindkét oldalról szeretnék átélni).

A választott szakmám lehetővé teszi, hogy bejárhassam a világot, melynek első komoly állomása lesz az képzés, amit pár hét múlva kezdek meg a szállodaipari képzés fellegvárában, Svájcban, egy 15.000 fős (Budapesthez képest )“faluban”. A korábbi párizsi élmények után ezentúl svájci benyomásaimról fognak szólni a beszámolóim.

De visszakanyarodva az eredeti gondolatmenethez ott folytatnám, hogy miért is megyek el. Nyilván a szakmai fejlődésem is megkívánja, hogy több, külföldi szállodában szerezzek tapasztalatot, ugyanakkor a kultúrák megismerése mellett talán saját magammal való tisztába kerülés a legfontosabb projekt. Meg kell ismernem a korlátaimat, a lehetőségeimet, mire elegek a képességeim, meddig merek elmenni.

Sokáig tartott, amíg eljutottam a saját kis világomban oda, hogy “most kell menni”. Először 2 és fél éve került képbe a gondolat, hogy körbe kéne nézni a svájci szállodás iskolák között, hiszen valóban ott van a legtöbb nívós ilyen típusú intézmény, és pont akkoriban fejeztem be a gyakorlatomat egy varázslatos vállalatnál, ami meghozta az elkötelezettségem az iparág iránt. Elmentem meglátogatni a suli nyílt napját, és az érkezésünkkor a parkolóból az alábbi panoráma sugallta, hogy jó helyen járok.

Ennek a sulinak, ahova most júliusban megyek, az egyik kampusza itt van Montreux-ben, ilyen kilátással, a másik pedig a 20km-re lévő faluban, ahova én fogok járni.

Nyilván „parasztvakítás” lenne azt mondani, hogy emiatt a panoráma miatt döntöttem emellett a suli mellett, de mindenesetre megadta az alaphangot, nem beszélve a rendkívül profin megszervezett nyílt napról, ahol sok diákkal és oktatóval beszélgettem. Nagyon meggyőző volt, hogy valamit fantasztikusan csinálnak.

A látogatás után eltelt majdnem két év, amíg megérett bennem a döntés, és onnantól kezdve nem volt megállás – jelentkeztem, felvettek, ezután felmondtam a munkahelyemen (ahol nemrégiben volt az utolsó napom, és ezúton is üzenem a kis csapatomnak, hogy már most hiányzik mindenki), és az egyik esemény a másikat követte, és pillanatok alatt eljutottam a csomagolásig.

Úgy kell összecsomagolnom, hogy egyelőre csak egy évre távozom, ugyanakkor valószínű, hogy Svájc után egy újabb, valószínűleg még távolabbi országban kötök ki. A szakma velejárója, hogy nem lehet tudni, hogy az ember mikor tér haza, ha egyáltalán hazatér. Sokan éppen ezért választják ezt az életet, mert ki akarnak törni abból, amiben felnőttek, vagy senki sem várja őket vissza. Én más vagyok.

Nekem nem az a kérdés, hogy hazajövök-e majd, hanem az, hogy mikor. Sose az a kérdés merül fel bennem, hogy “mi lesz majd, ha elmegyek”, hanem az, hogy “mi lesz majd, amikor hazajövök”. Csakis a mikor a kérdés.

Azért a mikor, mert miután sok tapasztalatot szereztem a világról, azokat itthon akarom majd kamatoztatni, átadni a fiatalabb generációnak, vagy csak szimplán jobbá tenni a várost/országot, amelyik kiköpött erre a világra. Ez a célom.

Én ide tartozom, akárhol is fogok dolgozni (legyen az New York, London, Párizs, vagy esetleg Dél-Amerika vagy Kína), ott mindig idegen leszek. Én itt nőttem fel, itt van a családom, itt vannak a barátaim, itt van Budapest, az örök szerelem, és az ország, aminek mindig hálás leszek azért, amit belőlem teremtett – a hazám. Itthon mindig lesz túró rudi, olcsó sör meg lángos, itthon mindig lesznek hétköznapi görbe esték a belvárosban, itthon mindig lesz Balaton, itthon mindig lesz pesti panoráma a Halászbástyáról és a Hármashatár-hegyről, itthon mindig lesz jó vízilabda – itthon mindig lesz múltam és jövőm. Csak a jelen változik.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!