Hányavetett útinapló 3. – Önkéntesként Ausztráliában avagy miért is palántáztam a kenguruk földjén?

Ha egyszer majd, sok-sok év múlva valaki megkérdezi, hogy mivel telt a 2013-as év decembere, olyan filmszerűen el fogok merengeni, képzeletben hatalmas fákat látok majd magam előtt, forróságot és a huszonkilenc és fél éves önmagamat, amint az eukaliptusz fák lehullajtott kérgeit gereblyézi, miközben fülsüketítő zajt ad körülötte ki tudja mennyi, tán milliárdnyi tücsök valahol Ausztráliában. Hányavetett útinaplóm folytatódik.

Két hónapot töltöttünk Ausztráliában, a Föld másik felén. A napló első részében már írtam arról, hogy mi télen mentünk nyaralni, vagyis inkább utazni, mert a kettő nem ugyanaz, és ebben a részben jött el az idő, hogy kifejtsem, mire is gondoltam. A nyaralás a pihenésről szól, kikapcsolódásról, sokszor vízpartról és melegről, szállodáról, kényelemről, egy-két helyi nevezetesség megismeréséről. Az utazás az más. Az utazás integrálódás, beépülés egy adott ország életébe, mindennapjaiba. Utazáskor nem turista vagyok, hanem bármilyen banálisan is hangzik: utazó, aki az útja során megállt egy pillanatra, hogy megnézze, milyen is az élet távol attól a földtől, ahol ő maga született. Aki nyaralni megy, talán viszi a legszebb ruháit is, kis bőröndöt húz maga után, esténként pedig koktélt iszogat egy bárban. Aki utazik, fogja a hátizsákját, elnyűtt sportcipőben csámpázik végig ismeretlen macskaköveken, és esténként a térképeket böngészi a legszerencsésebb esetben is egy indiai kifőzde kopott padján vagy egy hostel emeletes ágyának felső részén. Az utazás kaland, egy megelevenedett izgalmas könyv. Hiszek abban, hogy a két legjobb módja a világ megismerésének, ha sokat olvasunk és: utazunk.

Tudom viszont, hogy manapság mindenki meggondolja, mire költ, éppen ezért szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy utazni olcsóbb, mint egy nyaralást megszervezni. Különösen, ha olyan alternatív megoldásokat választunk, mint például a workaway. Mi egy hónapot workawayeztünk, ami röviden-tömören annyi jelent, hogy koszt-kvártélyért dolgoztunk Ausztráliában.

Először egy családnál: Anunál és Jimnél, Sydneytől nagyjából negyven kilométerre Campbelltown és Leumeah között. Huszonkét napot voltunk náluk, velük ettünk, náluk aludtunk, ezért cserébe pedig elvégeztük a ház körüli munkákat. Kertészkedtünk, a barátom füvet nyírt, fákat metszett, együtt palántáztunk, főztünk, én takarítottam, mostam. Reggel általában már fél hétkor ébren voltam, kipakoltam a mosogatógépet, megcsináltam  a reggelit, kiengedtem a tyúkokat, amikor Anu korábban ment el otthonról. Majd reggeli után jött az aznapi feladat elvégzése, ebédszünet, munka, vacsora.

A legjobb esetben is hatan ültük körül a vacsoraasztalt, mert rajtunk kívül még volt két spanyol srác, akik szintén a szállásért cserébe dolgoztak. De tekintve, hogy Anu és Jim is három-három gyereket hoztak az első házasságukból, és már néhány helyen unokák is voltak, szóval  a létszám nagy átlagban is tíz körül mozgott. Ráadásul erre az időszakára esett a karácsony, amikor az összes gyerek, unoka, testvér, barát Anuéknál töltötte az ünnepeket.

A mi feladatunk volt mindent előkészíteni: mi a párommal díszítettük fel a karácsonyfát (jóval előbb, mint itthon szokás) és pucoltunk meg minden ablakot, ami elég nagy szívás volt, tekintve, hogy a ház nagy és világos, ugyanis: tele van ablakokkal. Ő a két spanyol fiúval közvetlen az ünnepek előtt sokat dolgozott a kertben, azt csinosítgatták, én pedig bent takarítottam. Majd, amit a legjobban élveztem: én csomagoltam be a karácsonyi ajándékokat. Mindenkiét. Mondjuk, amikor még délután négy órakor is a csomagolópapírok között üldögéltem, és a három kutyának is külön-külön kellett becsomagolnom és feliratoznom az ajándék rágcsát akkor már kevésbé tűnt mindez mulatságosnak. De egyébként, őszintén szólva, a karácsony sem volt az. Bármennyire is aranyosak voltak, és bármennyire is boldog vagyok, hogy Ausztráliában járhattam, de az első karácsonyom volt, amit távol töltöttem az otthontól, és azt hiszem, nem értem meg még rá. Egyébként meg reggel héttől este tizenegyig voltam talpon, harminc emberre kellett teríteni, főzni-sütni, mindezt persze Anuval és a fiúkkal együtt csináltuk, majd vacsora után mindent elmosogatni, szóval így kevésbé volt meghitt az ünnep, de talán jobb is volt így, mert a feladatok elterelték a figyelmemet.

Én és a karácsonyi ajándékok (fotó: Magyar Aletta)

Én és a karácsonyi ajándékok
(fotó: Magyar Aletta)

Másnap Jim testvéreihez mentünk, az volt a szabadnapunk. Kedvesek voltak nagyon, és minket, négyünket is megajándékoztak. Kalapból húzkodták ki a neveket és osztották szét az ajándékokat, a mi neveinket is többször kihúzták és mindenféle kedves kis vacakot adtak ajándékba. Ők igazából azzal szórakoznak, hogy minden évben ugyanazokat az ajándékokat adják körbe, és ezen jókat nevetnek. Jim testvérei amolyan hegyi emberek, mások, mint Anu családja. Anu és Jim élete egyébként is egy külön történetbe kívánkozna. Anu egy nagyon kis finom, törékeny, magas, észt származású, hatvan éves nő. Orvos. Három fia van, az egyik pilóta. De a családban mindenki mérnök, tanár, jogász. Jim ellenben nagydarab, tetovált, nagyhangú. Az a típus, aki, ha vacsorázni megy, piros zoknit és zakót vesz fel. Vállalkozó. Három gyereke van. A lánya jogász, családos, de a fia olyan, mint ő és az ő családja, hogy is mondjam, kevésbé konzervatívok. Remek emberek mindkét oldalon, de mások. Anu mindig dolgozik, otthon is állandóan  tesz-vesz. Jim ellenben szeret titokban szunyókálni, órákig beszélgetni. Két különböző hátterű és életvitelű ember, akik megadják egymásnak a kellő szabadságot, elfogadják a másikat olyannak, amilyen. Nem akarják egymást megváltoztatni. Később rájöttem, hogy általában véve, az ausztrálokra jellemző is ez a nyitottság. Sok pozitív emberrel találkoztam.

Jim testvérénél (fotó: Magyar Aletta)

Jim testvérénél
(fotó: Magyar Aletta)

De hogy visszakanyarodjak az eredeti témához: karácsony után pár nappal volt Anu szülinapi bulija, a hatvanadik. Vendégek ebédre, majd második körben vacsorára, ötven ember. Ez a nap még a karácsonynál is fárasztóbb volt. Öt adag sajtos rudat sütöttem, ami nagyon ízlett mindenkinek és egy kicsit meg tudtam ismertetni a magyar gasztronómia egy szeletét is az ausztrálokkal (legalábbis néhánnyal). Uborkasalátát is többször csináltam a három hét alatt, Jim, aki állítólag válogatós kicsit, nagyon szerette és paprikás krumplit is főztem egyszer. Az őrölt paprika egyébként magyar volt :) , na nem mi exportáltuk, ott gyártották, de ez volt ráírva. Egyébként a párom jobban jeleskedett a konyhában, és többször ragadott fakanalat, de őszintén szólva azért fárasztóak voltak kicsit a napok ahhoz, hogy külön brillírozni kívántam volna a konyhában. Anu egyébként a szülinapi buliján úgy mutatott be, hogy én voltam a valaha volt legjobb workawayese. Több, mint százan voltak már náluk. Egyébként, hogy mennyire nem késő belevágni egy ilyen kalandba, bizonyítja, hogy volt 62 éves workawayesük is, egy német tanárnő. Az ingyen segítséget pedig a világ minden tájára várják, úgyhogy hajrá!

Persze nem mindennap kell dolgozni, nekünk heti két-három szabadnapunk volt, amikor talán egy nap kivételével nem, de egyébként mindig beutaztunk Sydneybe. Ilyenkor habzsi-dőzsi volt mert bárki bármit is mondjon, én, aki már megtapasztaltam a munkanélküliséget, határozottan állítom, hogy a szabadnapoknak csak akkor van meg  a szépségük, amikor az ember tudja, hogy másnap dolgoznia kell. De arról, hogy miket láttunk Sydneyben, és hova utaztunk tovább,  a folytatásban írok majd.

Hányavetett útinaplóm első részét itt, a második részét pedig itt olvashatod el.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!