Hányavetett útinapló 5. – Életem legjobb fagyija, fish and chipse és hostelje

Utunk Sydneyből egy kis kikötővárosba, Coffs Harbourbe vezetett tovább, ahol egy hostelben kellett volna dolgoznunk, de odaérve kiderült, hogy mégsem vártak minket.

Sydneyből repülőgéppel mentünk Coffs Harbourba. Direkt oda, mert a párom a workawayen keresztül munkát talált nekünk egy hostelben. Legalábbis azt írták: OK, gyertek és majd találunk valamit. Odaérve azonban kiderült, hogy ezt a gyertek dolgot, csak úgy írták, és nem feltétlenül gondolták komolyan. Szóval a hostelt irányító kedves, de feltűnően szétszórt szőke hölgy szabadkozott: nincs munka. Vannak már workawayesei és számunkra nincs hely.

Én már láttam magamat, amint a kikötőben macskák között egy padon éjszakázom, de szerencsére ez az egész Ausztráliában történt meg velünk, és nem egy másik földrészen. Az aussie ember segítőkészsége ugyanis nem hagyott minket cserben. A hölgy végigtelefonálta a hostellánchoz tartozó összes szállást, mígnem egyszer csak csillogó szemmel közölte, hogy van egy hely, ahova várnak minket. Másnap utaznunk kell tovább, busszal, négy órát, de ott kapunk szállást ingyen, vagyis egy kis munkáért cserébe. Most pedig élvezzük a szabad délutánt Coffs Harbourben.

Élveztük. Nagyon. Ugyanis mindeddig végig be volt osztva az időnk, mint írtam volt: egy családnál laktunk és bármennyire is kedvesek voltak, élveztük a visszanyert szabadságunkat. Felmásztunk a kikötő fölé magasodó dombra és onnan szemléltük a világot: alattunk az óceán vize a lemenő nap sugaraiban ezer színben táncolt. Írják, onnan a magasból lehet látni a bálnákat is. De sajnos nem abban az időszakban, amikor mi ott voltunk,  hanem májustól novemberig, miközben az antarktiszi tél elől északra, melegebb vizek felé vándorolnak, hogy életet adjanak kicsinyeiknek. Mi januárban értünk Coffs Harbourba, és akármennyire is szerettem volna, bálnák akkor már nem voltak.

Alattunk az óceán (fotó: Magyar Aletta)

Alattunk az óceán
(fotó: Magyar Aletta)

Kellemes meglepetések értek viszont minket: valahol gyomortájékon. Coffs Harbouban van egy halpiac, s ha már Sydneyben az ottanit nem sikerült megnézni, itt már semmi nem téríthetett el, hogy biza ezt meglátogassam. Coffs Harbour azonban kisváros, a halpiaca sem nagyobb,de olyan kincseket rejteget, hogy az csak csuda. Semmi halleves, vagy különleges halétkek, semmi hasonló. Csak fish and chips, amire olasz ember húzná száját, a magyar meg hekket várna. De itt, itt nem.

A barátom a halpiacnál (fotó: Magyar Aletta)

A barátom a halpiacnál
(fotó: Magyar Aletta)

Itt friss volt a hal és óceánból fogott és az ausztrál partoknál nem szemeteken gömbölyödött. A legnagyobb dobozt választottuk, amiben volt egy kicsi minden: rántott hal, rántott surimi és calamari gyűrűk, na meg persze sült krumpli. Az asztalon só és vegetára hajazó ételizesítő. Még ilyen jó halat nem ettem. Oyan íze volt, de olyan, amilyet még nem éreztem. Friss, természetes, könnyű, sós. Nem is kívántam már mást enni, maga volt a tökély ugyanis az ízlelőbimbóknak.

De aztán  szembe jött velünk a…a..na de most álljunk meg egy pillanatra, meg kell követnem választott második otthonomat: bocsánat Olaszország, bocsánat olaszok és világ minden híres-  neves fagylaltkészítője: nekem Ausztráliában sikerült olyan, de olyan fagylaltot ennem, ami nem is hét, de legalább nyolc nyelven beszélt. Mondom ezt annak ellenére, hogy a fagylalt az egyetlen édesség, ami nem hoz lázba. Inkább egy szelet torta, vagy isler a fagyi helyett, ami számomra olyan nesze semmi fogd meg jól dolog volt mindig is, és meg is lep az emberek rajongása érte.

A magam részéről talán egy-két helyen ettem igazán jó, kedvemre való fagylaltot, még Olaszországban is: pontosan két helyen. A párom azonban vett magának, én megkóstoltam. Egy percen belül már én is ott álltam a sorban, majd vettünk még egy harmadikat is. A makadám diós fagylalt után a léc az eddigieknél magasabbra került és még újabb értelmet nyert számomra a minőségi fagylalt kategóriája. A többi fagyi is jó volt, de a makadámmal szerelem lett. Másnap indulás előtt visszatértünk mindkét helyre, párom fegyelmezettebb ember lévén a grillezett hal mellett döntött salátával, én azon okoskodván, hogy lehet többet nem jövünk vissza (valószínű): eddigi életem legfinomabb fish and chipse mellett tettem le a voksomat. A fagyiról pedig egyikünk sem mondott le. Majd útnak indultunk északra, az ismeretlen felé egy kényelmes autóbuszon.

Ausztráliában buszozni kifejezetten érdekfeszítő, majdnem mintha egy lightosabb szafarin lenne az ember (nem mintha már lettem volna). Az út nagy részét autópályán, főúton tettük meg. Mindenhol csoportokba verődve kengurukat lehet látni, nem egyet, nem kettőt, és nem elvétve. Hanem sokat, családokat: az egyik a farkán csücsül és békésen szemléli az autókat, míg mások esznek, ugrálnak, élik a mindennapi életüket, mintha mi ott sem lennénk. Sajnos, ottlétünk során kiderült, hogy a kenguruk nem annyira jófejek, mint amennyire annak tűnnek. Az újságokban olvastuk, hogy egy tizenkét éves kislányt, aki éppen az erdőben futott, edzett valamilyen sportversenyre, a kenguruk elkapták és megverték. Szerencsére nagyon komoly baj nem történt, de azért rendesen helyben hagyták.  A kislány ettől függetlenül később azt nyilatkozta, hogy továbbra is szereti a kengurukat és kedves állatoknak tartja őket, és saját hibájaként rótta fel, hogy párzási időszakban nem kellett volna az erdőben futnia, mert ilyenkor a kenguruk agresszívabbak. Semmi dráma. Vagy egy éretten gondolkodó kislányról volt szó, vagy értelmes szülőkről, akik segítettek neki abban, hogy ne traumaként élje meg a történteket és leküzdje a félelmeit. Nekem viszont ennyi azért épp elég volt ahhoz, hogy ne óhajtsak többet még véletlenül sem személyesen kenguruval találkozni, leszámítva Kangát és Zsebibabát a tévéből.

A buszunk, ahogy gondolataim is,  azonban néha-néha letért a főútról, és szörfös paradicsomok felé vette az irányt, olyan kistelepülések felé, amelyek filmekben látott dzsungelekbe épített  falvakra hasonlítottak. Folyók, tavak mellett haladtunk el, amelyek mélyén krokodilok várták a idő múlását. Az esőerdőkre emlékeztető helyek, ahol a zöldbe vesző házak magányát az erdő zsongásán túl talán csak a mi autóbuszunk moraja törte meg, végül egy-egy hostelbe torkollott, ahol letettünk és felvettünk újabb és újabb utasokat, hátizsákos, alig huszonéves fiatalokat. Nemcsak ausztrálokat, hanem németeket, angolokat, hollandokat, japánokat. Ilyenkor arra gondoltam, hogy annak idején, alig tíz éve, amikor mi voltunk ennyi idősek, főiskolások, egyetemisták, mi azt számolgattuk, hogy haza Pestről hányszor tudunk utazni egy hónapban. Más életek.

Lennox Head különleges lakói (fotó: Magyar Aletta)

Lennox Head különleges lakói
(fotó: Magyar Aletta)

Ilyesféle gondolatokkal, élményekkel telt el az a négy óra, mígnem az est sötétjében Lennox Headbe értünk. Ott vártak minket és még másik két lányt, akik szintén a hostelbe tartottak nyaralni. Német egyetemisták. Mi kaptunk egy emeletes ágyat egy négyágyas szobában, és elaludtunk.

Másnap reggeli után szépen, kényelmesen elmondták, mi lesz a dolgunk. Délelőtt kellett két órát dolgoznunk és este. Mindkét napszakban tíztől tizenkettőig. Délelőtt a távozó vendégek után cseréltük le az ágyhuzatot és amolyan tessék-lássék módon kitakarítottunk. Nem azért, mert lusták vagyunk, hanem mert így kellett, a szobában lévő vendégek holmiját ugyanis nem lehetett érinteni, arrébb tolni, csak körülötte felmosni a padlót. Este pedig a közös helyiségeket takarítottuk ki.

A hostel belső udvara (fotó: Magyar Aletta)

A hostel belső udvara
(fotó: Magyar Aletta)

Tíz csodás napot töltöttünk ebben a családias, kedves hostelben, amit egy fizioterapeuta igazgat. Egy télapószerű kedves, jó ember, akinek főállásban rendelője van és betegei, de reggelente és esténként ő csinálja azokat a munkákat, amiket mi végeztünk el abban a bő egy hétben helyette.

Ez volt a konyhánk (fotó: Magyar Aletta)

Ez volt a konyhánk
(fotó: Magyar Aletta)

A hostelben sok kedves embert megismertem, mindenfelől. Volt egy helyes, magas, szakállas, sportos kanadai fiú, aki nagyon hasonlított egy kedves régi barátomra és mindig olvasott, és mindig egyedül volt. Néha velem próbált beszélgetni. Aztán sokan jöttek Németországból, Svájcból, főleg lányok. De volt egy fiatal német pár, a srác dolgozott Budapesten is, majd kivett egy év szabadságot azért, hogy körbeutazza a világot. A barátnője csak pár hónapig tart vele, mert utána neki vissza kell mennie dolgozni.  A németek az a tapasztalatom, legalábbis a kelet-németek, mindenhol örülnek a magyaroknak. Teljesen el voltak ájulva, amikor megtudták, hogy honnan jövök, és, hogy beszélek olaszul, németül, angolul. Sokan gratuláltak, annak ellenére, hogy igazából azért olyan jól sem németül, sem angolul nem beszélek, legalábbis semmiképpen sem helyesen, de mégis nagyon tetszett nekik. Pietro, a barátom pedig nagyon büszke volt rám. Nem kell ahhoz hangosan és sokat beszélni, sem előadni, hogy az ember valahol megállja a helyét. Beszélgetni kell tudni és hallgatni. Kapuk nyílnak meg.

Az étkezőasztal a hostel udvarán (fotó: Magyar Aletta)

Az étkezőasztal a hostel udvarán
(fotó: Magyar Aletta)

Az ebédet és a vacsorát magunknak főztük, napközben az óceán partján bolyongtunk vagy a szomszédos tó körül. Futni mentünk, vagy csak el a fagyizóig. Húsz év alatt nem ettemannyi fagyit, mint ott egy hét alatt. A makadámia-csokoládé párosítást nyomattam egész héten. Nem tudom mit tettek bele, de nagyon jó volt itt is, Lennox Headben.  A gondolataim mindig a fagylaltoshoz vándoroltak vissza.

Egyik nap bementünk Byron Bay-be, ami szintén a szörfösök paradicsoma, útközben azonban leégett fák csonkjait láttuk. Ausztráliában gyakoriak az erdőtüzek, a nagy szárazságban gyorsan terjednek és hektárokat pusztítanak el. A legnagyobb és leggyakoribb természeti katasztrófának úgy hiszem, náluk ez számít. Máshova nem nagyon mentünk, jó volt ott a hostel körül. Béke volt, csend, nyugalom.  Gondoltunk is arra, hogy tovább maradunk. A szálló szép volt, kicsi, csendes, tagjai egy családnak érezhették magukat. Értelmes, kulturált fiatalokkal. De aztán tovább álltunk, alig három hetünk maradt ugyanis még a déli féltekén és Melbourne-t meg akartuk nézni. Nem is. Meg akartuk élni. Így kicsit kétségek között ugyan, de innen is tovább utaztunk.

Aletta útinaplójának korábbi részeit itt olvashatod el: első rész, második rész, harmadik rész, negyedik rész.

(Tetszett a cikk? Kövess minket a facebook-on is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!