Hányavetett útinapló 6. – Utolsó állomás, Melbourne

Melbourne azon városok egyike, ahol szívesen élnék, persze rövidebb ideig. Victoria állam fővárosa, a több mint négymillió fős metropolisz volt ausztráliai utunk utolsó állomása.

Coffs Harbourból busszal mentünk fel egészen Brisbane-ig, elhaladva a Gold Coast, a szörfösök paradicsoma, az ausztrál aranypart mellett, ami állítólag olyan, mint Miami, vagy fordítva. Brisbane Queensland állam fővárosa, és egyben az ausztrál államszövetség harmadik legnagyobb városa. Sajnáltam, hogy csak egy éjszakát töltöttünk ott, a fegyenctelepből kinőtt nagyvárosban, de egy utazás során is dönteni és szelektálni  kell. Az az egy este mégis egy életre szóló élmény marad, hiszen végighajóztunk a várost átszelő folyón.

A folyó, amely áradásaival már sok kellemetlen órát okozott városa lakosainak, azon az estén a legszebb arcát mutatta. Nem is mi haladtunk, hanem körülöttünk a város: élénkzöldbe öltözött parkok, filmekben látott luxusvillák úsztak el mellettünk. Sötétedés után pedig a felhőkarcolók ablakai tükröződtek vissza csillagokként a  felszínén. Hajónk egyébként egy BKV (ma már BKK – a szerk.) hetes buszaként funkcionált: kikötöttünk a megállókban, hogy felvegyük a bérlettel rendelkező városiakat, akik színházba vagy vacsorázni siettek. Utólag belegondolva, talán méltatlanul szerepel csak Melbourne a címben, de Brisbane-ben valóban kevés időt töltöttem, kevesebbet, mint amit  a város megérdemelt. Sok magyar él viszont itt, több, mint ezer, ha jól tudom, és talán egyszer más majd szakavatottabban mesél erről a gyönyörű városról.

(fotó: Magyar Aletta)

(fotó: Magyar Aletta)

Mi viszont utazzunk csak tovább Melbourne-be. Mi mással? Repülővel. De itt is volt egy csavar:  útközben átrepültünk egy időzónán. De csak azért mert épp január volt és nyári időszámítás. Kacifántos ugye? Nekem is, nem is mennék ebbe jobban bele, inkább Melbourne-ről mesélnék tovább. Van mit.

Sydney után (vagy mellett?) Ausztrália második legjelentősebb városa Melbourne. Sydneyvel ellentétben első lakói nem börtönökből érkeztek, hanem szabadon, kalandvágyból: aranyásók voltak, akiket egy jobb élet reménye csalogatott a Yarra folyó partjára. Mindez a mai napig meghatározza Melbourne arculatát, hadd menjek tovább: sorsát. Igaz, nem az arany, hanem a kalandvágy, a pénz, a munka, a tudás, a nyelv, a multikulturális környezet ma is rengeteg embert csalogat ide a világ minden tájáról.

Múzeumok, könyvtárak, kiállítások, fesztiválok. Melbourne az éves Grand Slam-sorozat első állomása is, a város ad otthont az Australian Opennek. Három hetet töltöttünk Melbourne-ben, azt a hármat, ami épp az AusOpen idejére esett. A délutáni program mindig a tenisz volt, vagy a közvetítéseket bámultuk egy nagy kivetítőn a központi üzleti negyed parkjában, a szállásunktól mintegy öt percre, vagy élőben néztünk meg néhány kisebb meccset.

(fotó: Magyar Aletta)

(fotó: Magyar Aletta)

Mivel jómagam szívesebben fordítom az időt sportolásra, így amíg teniszrajongó barátom meccsre járt, én futni mentem a Yarra partjára. Akik futnak, pontosan tudják, hogy miről is beszélek, amikor azt írom: bárhol is legyünk a világban, ha  a futócipőnk velünk van, hamarabb otthon érezzük magunkat. De térjünk vissza a teniszhez, hiszen akkor Melbourne-ben minden arról szólt. Volt szerencsém az olasz Fabio Fognini egyik mérkőzését élőben látni. Előttünk egy jól szituált férfi ült kamasz gyerekeivel és egy fiatal olasz párral. A férfinél olasz zászló volt. Kivándorló. A srácai már nem beszéltek olaszul, csak angolul, mégis Fogniniért lengették a trikolórt.

(fotó: Magyar Aletta)

(fotó: Magyar Aletta)

Ez maradt meg leginkább az olasz teniszező mérkőzéséből. Egy másik sztori: amilyen mákom volt, bejutottam a Rod Laver Arénába is ingyen, ahol a nagyok játszanak. Jóval magasabb jegyárakért persze. Ott tébláboltunk az aréna folyosóján, próbáltunk befele kukucskálni, oda nem lehet csak úgy belógni. Nem tudom, mit kerestünk ott, bíztunk-e valamiben, reménykedtünk-e: a világ egyik leghíresebb teniszpályájáról volt szó, mi kint voltunk, a pálya bent.  Az ajtók közötti fel-alá sétálgatásban egyszer csak utánunk szólt egy fiatal pár. Tekintettel arra, hogy a jegyeket már jó előre megveszik, de mindig csak az adott nap reggelén derül ki, hogy kik játszanak egymással, nekik volt jegyük, de Djokovic-ra nem voltak kíváncsiak, ezért megkérdezték, hogy kérjük-e a jegyüket. Csak így. Akkor az jutott eszembe, hogy vajon itthon hányak adják csak úgy oda a drága jegyüket, sokan inkább beledobják a kukába, nemhogy még maguktól szólítsanak le vadidegeneket, akik nem költöttek rá egy forintot sem. Ez jól tükrözi az ausztrálok nyitottságát és azt a fajta szabadságot, ami bevallom, itthon nekem  már akkor hiányzott, amikor azt sem gondoltam, hogy egyszer eljutok a déli féltekére.

(fotó: Magyar Aletta)

(fotó: Magyar Aletta)

Mernek szabadon gondolkodni, nem ítélkeznek, nem kutatnak mások zsebében, nem érdekel senkit, ki hogy él és miért úgy és miért van a másiknak több vagy kevesebb. Nem merülnek fel ezek a kérdések. Innentől kezdve a rosszindulat is hiányzik. Attól, hogy mindenki a saját életét éli és nem másokat vizslat állandóan, nyugodtabbak is az emberek. Valahol az adja meg az igazi szabadságot, amikor merünk csak a magunk életével és dolgával törődni, és nem akarunk senkinek sem számot adni a döntéseinkről, csak magunknak. Van mit tanulni tőlük, legalábbis néhány, Melbourne-ben megismert embertől biztosan. Nekem biztosan. Arról, hogy ki volt rám a legnagyobb hatással az utunk során, a folytatásban írok majd.

A Hányavetett útinapló előző részeit ide kattintva olvashatod el.

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!