Hányavetett útinapló 7. – A világ tele klassz emberekkel

A Melbourne-ben tanuló diákok több, mint a fele, nagyjából ötvenöt százalékuk más országokból érkezik. Ennek is köszönhető, hogy az angol nyelviskolák a városban virágkorukat élik. Mi három hétig jártunk az egyikbe. Na, emiatt és ide, még visszatérnék a városba.

Megszerettem Melbourne-t, mert nyitott. Épít a fiatalokra, azokra akik vagy az eszükkel, vagy szorgos munkával, de letesznek valamit az asztalra. Nagyjából 30.000 külföldi fiatal tanul az ausztrál város oktatási intézményeiben, 2002-ben még 17.000 volt ez a szám, 2011-ben már 29.000, a városvezetés  okos politikájának köszönhetően. Ezek a diákok nem csupán az egyetemek „magánügyei’, hanem mondhatni államügynek számítanak. Négyéves tervvel, a külföldi diákokért felelős ombudsmannal is segíti a város az ide érkező fiatalokat. A sok idegenajkú miatt rengeteg nyelviskola is van. Ahova mi jártunk, az szerintem tökéletes volt. Pedig véletlenül találtunk rá, tizenöt perces sétára a szállásunktól, a központi üzleti negyedtől pedig kevesebb, mint tíz percre. Három hétig jártunk ide minden délelőtt, a tanfolyam minimum ideje négy hét lett volna, de mi ketten voltunk. Külön csoportba kerültünk, én itt, az enyémben ismertem meg az egyik legjobb embert, akivel valaha találkoztam: Joelt, az angoltanáromat.

Azon túl, hogy nagyon jól, érdekfeszítően tanított, izgalmas kérdéseket feszegetett az órákon, senki nem álmosodott el egész délelőtt, fenntartotta végig az érdeklődésünket, szóval mindezeken túl: az egyik, ha nem a legnyitottabb ember, akit ismerek. Ne nevessetek ki, lehet hülyeség, de örülnék, ha olyan személyiségem lenne, mint neki. Joel kedves és határozott. Egyszerre nyitott, laza és úriember. Mentes az előítéletektől, érdeklődő, de nem kíváncsi. Megjelenésében, viselkedésében, munkájában igényes.Annyira egyben van a pasi, ami engem lenyűgözött.

(fotó: Magyar Aletta)

(fotó: Magyar Aletta)

Minden hetet egy-egy téma köré építettünk fel: az első héten a környezetvédelem, a másodikon a média, a harmadik héten a jogrendszerekről beszélgettünk. Szerencsés is voltam, mindhárom szívemnek kedves terület. Ezeket jártuk körbe Joel figyelmes terelgetésével, mi, az osztály tagjai. Egy mosolygós dél-koreai lány, aki tavaly hallott először Budapestről és Magyarországról, amikor az előző csoportban megismert egy magyar lányt és el is határozta, hogy ha majd süteményeket fog sütni (mert emiatt volt Melbourne-ben, hogy ezt megtanulja) akkor majd Budapesten fog boltot nyitni. Egy thaiföldi fiú,aki imádta Hello Kittyt és már a nevetésével is  egy kacagólavinát indított el. Mindennek örült. Aztán volt egy szép francia fiú, hatalmas kék szemekkel. Egy kedves, helyes fekete portugál fiú, akivel két hétig jártunk együtt a csoportba, aztán őt hat hónap után áttették egy másikba, csak a levegőváltozás miatt, de sokat dumáltunk és szerinte is Joel volt a suli legjobb tanára.  Egy másik portugál srác, aki hatalmas adag ebédeket cipelt be otthonról. Egy kubai transzvesztita fiú, aki roppant édes volt. Valamint egy tüsi hajú, hátizsákos leszbikus görög nagymama. Ennyi. Ilyen természetesen beszélgettünk a csoportban mindenről,ahogy itt leírtam.

Mert az életben a legtöbb dolog természetes, ha nem árt másoknak és nem kell, hogy az ember felkapkodja a fejét, csak azért mert valaki, nem olyan, mint az átlag nálunk, itthon. Nem a sokszínűségnek kell megbotránkoztatónak lennie,  hanem annak, ha valaki rosszindulatú, irigy, hogy valaki kihasznál másokat, vagy a magas munkanélküliségi ráta is lehet az.

Ha valakik nyíltan vállalják önmagukat  az sokkal inkább tiszteletreméltóbb, mint bármi más. Annyiféle út vezet a boldogsághoz, annyiféleképpen lehet leélni egy életet. De a magunkét kell élni, nem másét.  A hamisság az, amit kerülni kell, az őszintétlenséget.

(fotó: Magyar Aletta)

(fotó: Magyar Aletta)

Melbourne-ben nem volt mit kerülnöm. Megszerettem a csoporttársaimat, amikor eljöttem, Joel mondta is, hogy ez  a csoport már nagyon régóta együtt van, és habár három hete érkeztem, olyan mintha már én is legalább hónapok óta ott lennék. Tagja lettem nagyon hamar, egyetértettünk abban, hogy a média, a reklámok, a fogyasztói kultusz deformálja a személyiséget, vitatkoztunk azon, hogy kell-e, szabad-e a könnyű drogokat legalizálni. A görög csaj szerint persze igen, hiszen ő füvezik, a dél-koreai lány aranyosan megbotránkozott ezen is és sok más mindenen. De ő volt az, aki a halálbüntetés jogosságán például nem. Mások voltunk, mégis egyformák.

Sajnáltam, hogy otthagyom őket. Nagy kár, hogy ezzel a nyitottsággal kevésbé találkozni itthon, Európában, legalábbis a mindennapokban. Az iskola dolgozói mind bevándorlók voltak egyébként, a világ minden tájáról: indiaiak, az igazgató vietnami, volt spanyol, lengyel, német lány féléves gyakorlaton az egyetemről.

Az egész város ilyen színes. Reggelire francia croissant, ebédre indiai vegetáriánus kaja, vacsorára thai ételek a kínai negyedben. Emberek találkozása, különböző kultúrák együttélése. Egyik este a parkban, angol tanulás közben, a földön üldögélve fél szemmel a tenisztornát nézve, angol-magyar szótárat lapozgatva, megszólított egy fiú, aki a barátnőjével mellettünk üldögélt. Megkérdezte, honnan jövök, látta a magyar szavakat, és nem ismerte őket. Elkérte, átlapozgatta a szótáramat. Ez a normális. Nem az, amikor földre szegezett tekintettel azért imádkozunk,nehogy valaki leszólítson minket. Rengeteget tanulhatunk egymástól. Melbourne, ha az ember figyelmes és már eleget dolgozott magán, akkor megadja a kegyelemdöfést, hogy megérezzük, mi a szabadság. Megnyugtató, hogy bárhova megyek is a világban, vannak jó emberek.

(fotó: Magyar Aletta)

(fotó: Magyar Aletta)

Egy ország élete, mindennapjai nem csupán a gazdasági mutatókon múlnak, hanem az ott élők élethez való hozzáállásán is. Ausztráliában, Melbourne-ben nem volt téma, kinek milyen a bőrszíne, kihez imádkozik vagy kivel bújik ágyba. Nem kukkolják egymást az emberek, nem azt nézik, miért van valakinek több, miért sikeresebb, hanem „azt a kutya, de ügyes, ha neki megy, én is belevágok. Én is dolgozni fogok még többet”. Nem hiába tart ott Ausztrália, ahol. Persze megkímélte a háború, nem úgy mint a többi kontinenst. Ennek megfelelően elég izolált is.  De az emberek inspirálják egymást és nem egymás kerékkötői, és ez egy nagy szó manapság. Élni és élni hagyni. Nagy titok.

Sok mindent lehetne mesélni még Melbourne-ről, az időjárásról,  a napi akár 15-20 fokos nyári hőmérséklet-ingadozásról, múzeumokról, ételekről, árakról, munkalehetőségekről. Ezeket most meghagyom az útikönyveknek. Arról akartam írni, ami rám a legnagyobb hatással volt: az emberekről és az élethez történő különböző viszonyulásokról. Önmagunkról. Joellel egyszer beszélgettünk. Kérdezgetett a terveimről, én az övéiről. Mesélte, lehet egy japán csoportot fog kísérni valami hajóútra, két hónapig. Angolt fog nekik tanítani. Megkérdeztem, utána mi lesz. Komolyan rámnézett, és azt mondta: „nem tervezek túl sokat és nagyon előre. A túl sok terv behatárolja az ember gondolkodását. Nyitottnak kell lenni az életben, mert mindig jöhet valami jobb”.

Igen, én ezt köszönöm Melbourne-nek.

A Hányavetett útinapló előző részeit ide kattintva olvashatod el.

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!