“Hív az ismeretlen a távolba, otthonomból az álmomba” – Három éve Dubaiban

Három évvel ezelőtt érkeztünk Dubaiba. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Egy hideg, szürke, téli reggelen indultunk el és egy langyos, tavaszi estén érkeztünk meg meseországba. Tele álmokkal, vágyakkal, reményekkel. Leírni is nehéz lenne azt a sok mindent, ami az elmúlt három évben történt, de megélni sem volt könnyű. 

A minap beszélgettem az egyik barátommal, aki fél lábbal már (újra) Magyarországon van, hogy nem is tudom, hogy pakolnám össze az életünket, ha arra kerülne a sor. Fejenként egy darab bőrönddel érkeztünk az ismeretlenbe, hogy felépítsünk egy új életet a nulláról, közösen. Nem tudom, hány bőröndbe férne bele az életünk, de ahogy a barát mondta: nem az a fontos, amit a bőröndbe teszünk, azok csak ruhák, könyvek, tárgyak, az a fontos, amit a bőröndbe nem tudunk beletenni, de mégis magunkkal visszük. Az évek alatt szerzett tudás és tapasztalat, a fejlődés, amin keresztülmentünk.

Változni nehéz, de nem változni néha nehezebb: azt mondják, a külföldi élet olyan, mint egy személyiségfejlesztő tréning. Csak itt egyből élesben nyomjuk. Felnőttem, nyitottabb, befogadóbb, (kegyetlenül) őszinte lettem. Az új élethelyzet egyszerűen kikényszeríti a változást. Aki nem képes lépést tartani, az minden bizonnyal elbukja a csatát.

Megtapasztaltam, hogy milyen a kisebbséghez tartozni: bevándorló vagyok, európai, fehér, nő. Egy olyan országban, ahol a lakosság 2/3-a férfi, és kb. a 70%-a a fejlődő világból érkezett. Ebben a világban kellene érvényesülnöm. Nem könnyű! Megismertem távoli, idegen kultúrákat a hétköznapokban, a jó és rossz szokásaikkal, az ünnepeikkel, az ételeikkel. Tapasztalatok útján szélesedett a látóköröm, ezáltal kevésbé vagyok előítéletes.

Új barátságokra tettem szert: azt mondják, bizonyos kor után már nem veszünk fel új barátokat, én mégis úgy érzem sikerült valódi barátságokra szert tennem. Nem sokra, de nem is a mennyiség a lényeg.

Objektívebben látok dolgokat: néha jó kicsit eltávolodni a dolgoktól, hogy tárgyilagosabban lássuk az országunkat, a kapcsolatainkat, az életünket. Jó egy olyan közegben élni, ahol nem számít, hogy valaki fekete, fehér, sovány, kövér, alacsony  vagy magas. És bizony ötezer km távolságból Magyarország is másnak látszik.

Megismertem és beletanultam egy új szerepbe, az expat feleségbe: amikor eljöttünk Magyarországról feleség és anyuka voltam, ma már expat feleség vagyok. Ugye, milyen jól hangzik? Nem sokban különbözik az előbbitől, csak abban, hogy én a férjem álmát követve külföldön tevékenykedem. Az év 365 napján, a nap 24 órájában, többnyire egyedül, segítség nélkül. Talán ez volt a legnehezebb az elmúlt három évben. Az egyedüllét, és az, hogy magamra voltam utalva. Mert ilyen ez a külföldi élet, kicsit keserédes: olykor csodás tájakon, nagyon egyedül…

Lett egy új szenvedélyem: ami segít elviselni ezt az olykor keserédes létet. Ha kicsit nehezen is, de rátaláltam arra a tevékenységre, ami feltölt, kikapcsol, örömmel tölt el és ami időnként értelmet ad az itteni létnek. Ez pedig nem más, mint az írás. Ami egy kicsit kreativitás, egy kicsit önmegvalósítás, egy kicsit terápia. Karinthy szavaival élve: “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”

Ha tetszett a cikk, nézd meg Gabriella saját blogát is: itt!

(Még több cikk Gabriellától itt: Tressel-Ivicsics Gabriella)

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!