Isztambuli kollázs

Nyugati zene szól a dolmuşon (ez egy meghatározott utakon taxizó kisbusszerűség, maga a szó törökül eredetileg „tömött”-et jelent – aztán a név vagy kötelez, vagy nem) amelyet Bismillahirahmanirrahim (kb.: ”A könyörületes és irgalmas Isten nevében”) és Maşallah („Mit nem akar Isten!) matricákkal ékesítenek kívülről és belülről egyaránt.

Én csak kívülről látom, vagyis felületesen. Mélyebben, belülről alig-alig, ám Isztambulban mintha már nem lenne jellemző az az Orhan Pamuk török író által „hüzün”-nek nevezett életérzés, amely valami, talán az Oszmán birodalom elvesztése felett érzett fájdalom, űr, egy letűnt kor örökös és kollektív, nosztalgiával teli búcsúztatása.

A tavlajáték mezőit idéző kontrasztok Kelet és Nyugat, Európa és Ázsia, iszlám és szekularizáció között megdöbbentően mosódnak össze egy olyan élénk és hatalmas kaleidoszkóppá, amilyen maga a hömpölygő tömeg is a Taksim téren. A három nagy városi futballklub mezeinek itt-ott feltűnő sárga-gránátvörös, fekete-fehér, sárga-matrózkék színvilága is mintha elfeledtetné, hogy még nem vesztette teljesen érvényét a fehér (beyaz) és fekete (kara) török meghatározás. Előbbiek a hagyomány szerint városias, köztársaságpárti és nyugat-orientált (képzavar), utóbbiak az anatóliai, muszlim irányultságú törökök. Persze ma már inkább a szürke rengeteg árnyalatáról van szó: vannak városiasodott, művelt törökök is, akik hithű muszlimok.

Emlékmű a Gezi parkban. Fotó: Iványi Márton

Emlékmű a Gezi parkban. Fotó: Iványi Márton

Bár a 20. századtól kezdődően a társadalomtudományok tűzzel-vassal, vagy legalábbis érvekkel-dogmákkal  törekednek a sztereotípiák felszámolására, és a saját igazságérzetemet is sértik: létezik török vendégszeretet– villan át a fejemen, miközben török barátom a leghatározottabban jelzi, hogy ő fizeti étkezésünket az Istiklal sugárút egy hangulatos kávézójában.

Istiklal sugárút, Isztambul fotó: Josep Renalias

Istiklal sugárút, Isztambul. Fotó: Josep Renalias

Isztambulnak talán ezen a leginkább elkereskedelmiesedett, legkozmopolitább részén elfátyolozott muszlim nők vesznek fel okostelefonnal egy utcai énekest, amint elégikus gurbetçi dallamokat ad elő.

A nyárson sült bárány és az „irtó nagy hazugság” jelentésű amerikai multi tömeghamburgere egyaránt megtalálható itt, a tejből, cukorból, szálepgyökérből és masztixból készült hagyományos, magát Kahramanmarasváros nevével büszkén hirdető fagylalt és az itthon is ismert pálcás jégkrémek csendben rivalizálva férnek el egymás mellett, ahogy a nagyobb nemzetközi előadók koncertjeit és a mehlevi dervisek hagyományőrző táncelőadásait is nagy-nagy plakátok hirdetik.

Még a „legturisztabb” részeken is hallani az imára hívó szót (ázán) errefelé, jelezve, hogy az iszlám tagadhatatlanul a török társadalom szövetéhez tartozik, még akkor is, ha a kemáli örökség és fentről jövő szekularizáció erőteljesen háttérbe akarta szorítani.

Taksim tér. Fotó: Google Images

A hüzün helyett egy dinamikusan (tovább)fejlődő világvárost látunk, hallunk, érzünk és tapintunk, amely már félelmetes kiterjedésével is lenyűgözi a látogatót,  pusztán 1 : a rengeteghez arányaival is elvarázsolja, a térkép láttán azon gondolkodik az ember, hogy egy-egy negyed tekinthető-e önmagában is metropolisznak?

Ha Berlinre azt mondják, hogy nincs, hanem lesz, Isztambulra azt mondhatnánk, hogy van és egyre nagyobb szabású lesz, hiszen itt valami állandóan épül. Épül az Ázsiát Európával összekötő harmadik északi híd, és egy tengeri alagút, épül egy mecset a világ legmagasabb minaretjével a Boszporusz ázsiai oldalán, szemben pedig a Manhattan-t vagy Dubajt idéző üzleti negyed, a Levent a maga felhőkarcolóival, lakóparkjaival, bevásárlóközpontjaival az európain. Számos építkezési megaprojekt van folyamatban, köztük egy, amely a Gezi parkot fenyegeti.

A Fatih Sultan Mehmet függőhíd a Boszporusz felett, balra Európa, jobbra Ázsia. Fotó: Iványi Márton

A Fatih Sultan Mehmet függőhíd a Boszporusz felett, balra Európa, jobbra Ázsia. Fotó: Iványi Márton

Az Istiklal bevásárlóutca és a Galata-torony környékén időről időre frissen festett ACAB („All Cops Are Bastards” – „Minden Rendőr Fattyú”) feliratok emlékeztetnek arra, hogy a május végi–június eleji események – amikor zavargások törtek ki a „fekete” (lásd fentebb!) Recep Tayyip Erdogan mérsékelt iszlamista vezetésével szemben, áttételesen a Gezi beépítése miatt – nem múltak el nyomtalanul az országban. Ahogy különben országszerte is láthatók egy-egy helyszínen „Istanbul is not alone” („Isztanbul nincs egyedül”) plakátok és #direngezi hashtagek a falakon vagy matricákon.

ACAB falfirka Isztambulban, alatta tüntetőket sértő felirat

ACAB falfirka Isztambulban, alatta tüntetőket sértő felirat

Puha diktatúra vagy sem, rendőrállam vagy sem, a Gezi egy népszerű, sűrűn látogatott park. Környezetemben, a fűben, padokon helyiek heverésznek, újságot olvasnak, alszanak. Két épp arra sétáló járőr felébreszti egyiküket, majd szóba elegyednek. Pár perc múlva a park állandó vagy ideiglenes lakosa búcsúzóul megveregeti az egyik rendőr vállát, majd azok tovább haladnak. Hogy pár másodpercre rá lefotózzanak egy arra sétáló fiatalembert – saját mobiljával, saját kérésére.

A Gezi üde zöld pázsitján arra gondolok, hogy Isztambul már nem fekete-fehér. Szürke pedig egyáltalán nem.

Beyoğlu és a Galata-torony az Aranyszarv-öböl túloldalán. Fotó: Iványi Márton

Beyoğlu és a Galata-torony az Aranyszarv-öböl túloldalán. Fotó: Iványi Márton

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!