Kedves Budapest!

Hiányzol! Pokolian. Minden egyes részed, bár körbe BKV-zhatnám minden vonaladat, a kedvenc részeimmel kezdve – a 2-es villamos útja, a 7-es busz és a 4,6-os nem csúcsidőben – egészen a rejtett kis gyöngyszemekig, főleg persze a különleges a Wekerlét, amiért annyira rajongok, hogy inkább körbe sétálnám, és még az sem érdekelne, hogy a Kós Károly tér labirintusát valószínűleg háromszor járnám körbe mire kitalálnék belőle. De ez nem számít, óriási mosollyal sétálnék ott, arra, csupa jó emlék, semmi más. 

Hát még a nagykörúton! A körúton éjszaka. Amitől soha sem értettem miért is féltettek a szüleim. Még az is hiányzik, mikor az egy-két órára tervezett barátnővel való beszélgetős este csúnyán  belenyúlt az éjszakába, s kénytelen voltam a 950-es éjszakai járatoddal hazamenni. Elsétálni a legközelebbi megállódba, közben az elfogyasztott fröccsök hatását elnyomni egy falafel szendviccsel valamelyik “Isztambulnál”, vagy a “Szerájban”, utóbbit csak ha sikerült eltöltenem esetenként meglehetősen fura pár órát a Morrissons 2-ben.

Török gyorsbüfé Budapesten (fotó: MTI/Beliczay László)

Török gyorsbüfé Budapesten
(fotó: MTI/Beliczay László)

A megállódig sétálni, enni, zenét hallgatni, mosolyogni, és rámosolyogni mindenkire, miközben szívom magamba a benned pezsgő életet, amelyben a múltam oly sok hétvégéjén megmártóztam, hol is máshol, mint a Király utcában, a Kazinczy utcában, ahol leginkább csak ettem és sétáltam, s miközben a társaságom valamely tagja minden általam mutatott bárra, borbárra húzta a száját, én legszívesebben mindet kipróbáltam volna.

Kazinczy utca (fotó: MTI/Magócsi Márton)

Kazinczy utca
(fotó: MTI/Magócsi Márton)

A Gozsdu udvar pedig nem tudom kinek az ötlete volt, de minden elismerésem. És istenem, a Doboz-ban lévő hip-hop bulik… na meg a romkocsmák, megszámlálhatatlan estét töltöttünk ilyen helyeken A barátnővel ahol fröccsözve nevettük ki az aktuális problémáinkat. A nyaraid pedig, istenem, könyörgöm, csak egy hétvégét adj nekem a városban! Azok a koncertek,… mindeddig a nyaraim szerves része volt, hogy Carbonfools-ra, vagy Colorstar-ra ugráljak valamely szabadtéri szórakozóhelyeden miközben próbálom a sörömet nem kilöttyinteni és minél kevesebb ember lábára lépni.

Gozsdu-udvar (fotó: MTI/Simó Endre)

Gozsdu-udvar
(fotó: MTI/Simó Endre)

De nem vagy ám Te sem mindig ilyen vad, még élénken emlékszem a Kopaszi gáton eltöltött délutánokra, kora estékre, azokban az órákban minden benne volt: napfény, vízpart, barátnő, evés, ivás, hangos kacagások, és komoly beszélgetések.

S az örök klasszikus, és az örök kedvencem, a jó öreg Római partod, a szegény – és a város széli – ember  „kopaszija”,. Emlékszel, amikor odavittem egy egykori szerelmemet, és ott beszéltük meg milyen szülei lennénk a már soha meg nem születendő gyermekünknek? Irreális, mintha meg sem történt volna.

Mindig is sértett, hogy mindenki a Margitszigetért rajong, mikor annyi szigeted, partod, gátad van még, én tudom jól, hogy több szépség van benned, mint amennyit a legtöbben észrevesznek, meglátnak. Sajnálom, manapság az emberek nem figyelnek oda kellően, mármint nem figyelnek meg, a részleteid, holott szerintem azok a kis apróságok, a pici rejtett kincseid – az egyedi üzletek, bisztrók, épületek a belváros szerte – tesznek azzá, aki vagy.

A Margitszigeti Víztorony (fotó: (MTI/Máthé Zoltán)

A Margitszigeti Víztorony
(fotó: (MTI/Máthé Zoltán)

Mindent megadtál, amire éppen szükségem volt, a lehetőségek tárháza vagy. Ha szomorú voltam, volt benned mindig elég hely, hogy kicsit magam legyek, csak úgy céltalanul sétálhassak, vagy épp eltűnhessek a belváros tömegében, ahol mindig képes voltam felfedezni egy új helyet, vagy vízköpőt régi házakon.

Mikor pedig kultúrára vágytam, tőled azt is bármikor megkaphattam. Tulajdonképpen elég volt csak óvárosodban lézengeni, vagy épp csak nyitott szemmel járni a Deák környékén és a régi zsidó negyed darabjai ékeskedtek a házakon. A várad és a partjaid pedig… azt hiszem nincs ember, aki ne szeretné. Én imádtam. És tudod mit még? A Vígszínházat! Az épület is hiányzik, a benne lévő emberekkel együtt, nehéz így, a távolból rajongani az egész pesti Broadway-ért, Eszenyi Enikőért, Alföldiért, vagy Presszerért, és a feledhetetlen darabokért, legfőképpen a Padlásért. Azt hiszem körülbelül 12 éves voltam, amikor megnéztem. Lélelkben ennyi.

Az Erzsébet körút madártávlatból (fotó: MTI/H. Szabó Sándor)

Az Erzsébet körút madártávlatból
(fotó: MTI/H. Szabó Sándor)

Egymillió csalódást, szerelmet, kalandot, barátságokat, munkákat, érzelmi viharokat adtál nekem. Rengeteg csalódás ért benned, és benned is rengeteget csalódtam, de esküszöm, nem haragszom, sőt, minden egyes nap gondolok rád, a veled töltött régi szép időkre. Tudod, mindig arra törekedtem, hogy veled élhessek, valójába soha nem terveztem máshol az életem, hidd el, én sem ezt akartam, csak így alakult. De tudd, az, hogy elhagytalak nem a Te hibád, hanem a körülményeké (politika, gazdaság, az emberek, stb.), mindig is idealizáltalak. Te vagy életem eddig legnagyobb szerelme. Szeretlek, de valamiért nem tudunk együtt élni.

Ha itt beteljesedik a sorsom – akármit jelentsen is ez – majd tudni fogom, hogy ezért nem működött köztünk a dolog, de addig is minden egyes napomon gondolok rád. Nem vagyok még túl rajtad, de igyekszem túllépni rajtad. Érdekes, egyszer egy régi szerelemtől valami nagyon hasonló mondatokat kaptam búcsúzóúl. Karma?! Talán most, máshol, mással is megtalál egy hasonló érzés, kötődés. Drukkolj.

(Tetszett a cikk? Kövess minket a facebook-on is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!